Czutor Zoltán, a Nyers és a Belmondo zenekarok alapítója olyan zenésznek tartja magát, aki mindig a saját útját járta. Az Enyhe katarzisban nyíltan beszélt zenei eszméléséről, az önazonosságról mint kulcsfontosságú tényezőről, a magyar zeneipar változásairól és azt is kifejtette, miért nem tekinti az Azahriah jelenséget zenei forradalomnak.
Czutor Szegeden nőtt fel, és a város iránti mély kötődése a mai napig meghatározza a gondolkodását. Szegedet egyfajta kegyelmi állapotban lévő „misfit országnak” tartja, ahol erősen él a szegedi identitástudat, ami egyfajta dacossággal párosul. Ez a dacosság és autonómiaérzés benne is megvan, sokszor „beleugat” a dolgokba, ha úgy érzi, valami nem stimmel. Példaként említi, hogy a szegedi egyetem rektora, egy fiatalkori barátja, nagyon is becsatornázott a kormánypárthoz, mégsem merült fel benne, hogy Czutort kitiltsa a városi rendezvényekről a véleménye miatt, ami szerinte a normális hozzáállás. Mégis, más városokban előfordult, hogy aláírt szerződéseket mondtak vissza az elmúlt években, amiatt, amit közéleti műsorokban mondott, holott koncerteken sosem politizál, és amikor politikáról beszél, azt is értékek mentén teszi, nem pártpolitizál.
Pont ezért Czutor az önazonosságot kulcsfontosságúnak tartja az élet minden területén. Meggyőződése és empirikus tapasztalata is van arról, hogy hosszú távon megéri önazonosnak lenni, még ha ez több konfliktust is rejt magában, mint pl. az állandó alkalmazkodás. Az, hogy mindig egy „misfit” érzés kíséri, miszerint sosem illeszkedik be sehova, nem szándékos – egyszerűen csak észreveszi, hogy sem ide, sem oda nem tartozik igazán, amihez kettős identitása (roma és magyar) is hozzájárul. Azt mondja, a cigányoknak „gádzsó”, a „gádzsóknak” pedig cigány, és ez az állandó kivülállóság, egy „aktív megfigyelő állása” segíti őt abban, hogy elfogadja a helyzetét és a megfelelő döntéseket hozza meg.
Azahriah-t tehetségesnek és szórakoztatóipari bravúrnak tartja, sőt, a valaha volt legnagyobb magyar könnyűzenei szórakoztatóipari bravúrnak nevezi, de nem tartja zenei forradalomnak, ha valaki mindig ugyanazokat a patterneket ismétli állandóan. Ha a mesterséges intelligencia által komponált zenékről van szó, Czutor azt mondja, persze, technikailag profik, de szerinte hiányzik belőlük a lélek. „Még nem hallottam olyat, amin elsírnám magam” – vallja. Szerinte az MI pont azokat a „poppereket” váltja majd ki tökéletesen, akik csak az aktuális ipari igényeket elégítik ki, vagy a tehetségkutatók által „jó hangszernek” – akiknek van hangjuk, de kreativitásuk nincs – minősített énekeseknek írnak dalokat. Az igazi nagy fordulatot a könnyűzenében egyébként nem az MI megjelenése hozta el szerinte, hanem a tévés tehetségkutatók berobbanása, ezek ugyanis inkább a „jó hangszert” és a sztorikat keresik, nem pedig a valódi kreativitást. Czutor úgy gondolja, az igazi újítás a művészetben soha nem az intézmény felől érkezik, hanem mindig valami meglepő helyről, és szerinte ez így van rendjén.
