Nádasdy Ádám költő, nyelvész és műfordító az Enyhe Katarzis című műsorban Szatmári Róberttel beszélgetve a klasszikusok újraértelmezéséről, a szülői örökségről és a hazai kulturális-társadalmi lemaradás okairól mesélt.
Bár Nádasdy érdeklődése a strukturális dolgok, mint a matematika és a nyelvészet felé irányult, gimnazista korában, a popzene hatására fül után megtanult zongorázni, és a mai napig képes kísérni egy énekest. Az opera, mint műfaj, távol áll tőle, csak a legkönnyebb, slágerszerű romantikus darabokat kedveli, és az operaházat „gyárnak” és „üzemnek” nevezi. Idős édesapjától, aki rengeteget dolgozott és távolságtartó volt, inkább elleste a szakma titkait. Tőle tanulta meg a műfordításban a zene törvényeit: a zenével nem lehet alkudozni a ritmus és a szótagszám miatt, például egy Michelangelo-szonett fordításában ki kellett hagynia egy szót, hogy beleférjen a két szótagos olasz szótag helyére.
Fordítói munkáját a törvényszéki tolmácsoláshoz hasonlítja: ha a vádlott bal oldalt ezt mondta, jobb oldalt azt kell tolmácsolni. A Hamlet újrafordításával azt akarta megmutatni, hogy az eredeti szöveg nagyobb kilengéseket enged meg a méltóságteljes stílustól az akár alpári, tréfás végletig. Például Hamlet híres mondatát (Gyarlóság, asszony a neved – Arany János) a mai magyar nyelv szempontjából revízió alá vonta, mert a gyarlóság ma már túl megkönnyebbedett jelentésű, míg az asszony túl szűk a woman (nő) szó helyett. Ezért a saját fordítása ez lett: „A jellemhiba másik neve nő”.
Kritikusan viszonyul a nyugat-német vonalat követő, elvont modern operarendezésekhez, melyeket elhibázottnak és fölöslegesnek tart, mert eltérítenek a szerző szándékától, ezzel szemben a londoni gyakorlatot rokonszenvesnek találja, ahol a szöveg a főszereplő. Jelenleg Shakespeare A windsrei víg nők című vígjátékának fordításán végzett, melyet a Vígszínház Falstaff címen fog bemutatni Hegedűs D. Gézával.
Társadalmi kérdésekre áttérve Nádasdy megjegyezte, hogy Magyarország hagyományosan és szinte rendszerszerűen évtizedekkel el van maradva a Nyugattól, már Széchenyi idejében is. Ennek magyarázatát a térképen találja: Budapest félúton van Bécs és Belgrád között érzületben, civilizációban és emberi jogok szempontjából. Szerinte minél inkább kelet felé haladunk, az élet annál veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb. Az emberek emiatt biztonságra vágynak, és szívesebben sereglenek egy erőskezű vezető alá, amely a feudalizmus hűbéri függőségi láncolatára vezethető vissza. Azt látja, hogy miközben kialakulóban van egy rendes vállalkozói, polgári réteg (közeledve Bécshez), egy erős, központosított hatalom (Fidesz) akarja a saját képére formálni az emberek gondolkodását, ami a feudális függőségi láncolatra épít (közeledve Belgrádhoz).
