Bősze Ádám zenetörténész a klasszikus zene közönségéről, a tudatos brandépítésről és arról, miért nem elég többé a hagyományos koncerttermek világa.
Komolyzene vagy klasszikus zene? Templomi közönség vagy életforma? Tudatos brandépítés vagy elvtelen önreklám? Bősze Ádám zenetörténész, zeneantikvárius, rádiós műsorvezető és előadó a radiocafén a Krízisek és pofonokban Bőhm Kornélnak beszélt arról, hogyan tisztította le tíz évvel ezelőtt a saját márkáját és miért gondolja, hogy a klasszikus zenének nem a Zeneakadémia termeiben, hanem a kis közösségeken keresztül van jövője.
Klasszikus zene, komolyzene vagy valami más?
Bősze Ádám szerint a „komolyzene” szó egy régebbi, magyaros változat, amely indokolatlanul komorrá teszi a műfajt. A „klasszikus zene” már jobb, de ő inkább a „művészeti zene” fogalmát preferálná: olyan zene, amelynél érezhető a szellemi kihívás és az azt követő szellemi öröm, legyen szó bármilyen stílusról. A kategória nem életkor vagy hangszer kérdése, hanem a mű mélysége és az, hogy képes-e a hallgatót valódi gondolati élményre elvezetni.
Öregszik-e a hangversenyközönség?
Bősze szerint a Zeneakadémia közönségének magas átlagéletkora nem új jelenség, hanem legalább évszázados hagyomány. Önmagában ettől nem kellene megijedni, ha az utánpótlás folyamatosan érkezne. A valódi probléma máshol van: a hangversenyélet jórészt állami finanszírozásból működik, nem közönségfinanszírozásból. Ez elkényelmesedést szülhet, és elvágja azt a visszajelzési láncot, amely a közönség igényeihez kényszerítené az előadókat.
A megoldást nem a nagy intézményekben, hanem a kisebb közösségekben látja. Példaként hozta a Győr és Pápa közötti Tétet, ahol egy patikából átalakított kis térben 50-70 ember hallgat előadást, be-beszól az előadónak, kérdez – és ez az élő, rugalmas kapcsolat az, ami valódi vonzerőt jelent a fiatalok számára is.
A Zeneakadémia mint grandiózus ravatalozó
A hangversenytermek feszes viselkedési kódexéről Bősze nyíltan fogalmazott: aki a Zeneakadémián csinálja a dolgát, az tartsa be a szabályokat, ne magáért, hanem a mellette ülő zavartalan élményéért. De ha valóban fiatalodnia és megnyílnia kell a műfajnak, akkor el kell hagyni ezeket a tereket, és új helyszíneket, új formátumokat kell keresni. Idézte a filmrendezőt, aki a Zeneakadémia felújított nagyterméről azt mondta: „milyen grandiózus ravatalozó”. A cukorka zörgős sztaniolja, a tételszünetben felszabaduló köhögéstömeg – ezek mind tünetek, nem okok.
A tehetség vagy a botrány tölti meg a termeket?
Két azonos tehetségű zongorista közül melyik tölti meg a termet? A rendesen viselkedő, gyakorló, visszahúzódó – vagy az, akiről szóbeszéd kering? Bősze szerint a válasz sajnos nem kétséges. A klasszikus zene világa mégis hajlamos lenézni azokat, akik tudatosan dolgoznak a láthatóságukon. Ehhez járul a menedzseri rendszer hiánya: Magyarországon minimális számú klasszikus zenei menedzser létezik, az előadók nagy része magárahagyott, és Franz Schubert óta él az a mítosz, hogy a „valódi” művészt az államnak kellene eltartani.
Tíz éve tisztítja a brandjét
Bősze Ádám tíz évvel ezelőtt szakemberrel ült le, és végiggondolta, miről szóljon az ő neve. Addig mindent elvállalt, televíziós vetélkedőtől a kulturális műsorig. Aztán rájött, hogy a széles kulturális irány nem az övé – például a színházhoz nem ért, felesleges volt színészekkel interjút készítenie. Maradnia kellett egy pontnál: a zene, és azon belül a zenetörténet. Köré rendezte az összes tevékenységét: zenetörténeti előadások, zeneantikváriusi munka, könyvek, rádiós jelenlét.
A stand-up epizód tanulságos: a Dumaszínháztól komoly szerződési ajánlatot kapott, de egy idő után érezte, hogy a poénok rögzített struktúrája szűkíti a rögtönzés szabadságát, és visszalépett. Az előadások viszont élnek és lélegzenek. A közönség közbeszólásaira, alvásaira, reakcióira valóban lehet reagálni. Ez az igazi terepe.
A következő lépés már készül: a 3.0-as verzió, amely az országhatáron túl is céloz összefügg az antikváriusi munkával és a más nyelvterületeken megjelenés vágyával.
A humor kapu lehet a klasszikus zene felé
Bősze nem az egyedüli, aki humorral próbálja közelebb hozni a klasszikus zenét: Hábetler András, Janklovics Péter és mások is hasonló utat járnak. A zenei elit egy részének ez nem tetszik, mert a Kodály-féle nézőpont szerint elég lenne, ha az emberek egyszerűen meghallgatnák a zenét. Bősze ezzel nem ért egyet. Az ő feladata nem a zenéről, hanem a zenetörténetről szól: a háttér, az életutak, a körülmények – ez a mézesmadzag ahhoz, hogy valaki végül leüljön és meghallgasson egy darabot.
Beethoven egyszer azt mondta: játsszák el kétszer, és közelebb kerülnek hozzá. Ma már bárki megteheti ezt otthon, lejátszóplatformon. Bősze szerint ez a jó irány: nem a koncertterem mint egyetlen kapu, hanem a szabad ismétlés, a kisközösségek és a személyes történetek, amik bevezetnek az élménybe.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Bősze Ádám: Zenetörténész, zeneantikvárius, a Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke, rádiós műsorvezető és előadó. Zenetörténeti ismeretterjesztő előadásokat tart szerte az országban, több sikeres könyv szerzője.
- Bőhm Kornél: A radiocafé Krízisek és pofonok című műsorának házigazdája.
- Kodály Zoltán (1882–1967): Magyar zeneszerző és zenepedagógus, a magyar zeneoktatás meghatározó alakja. A leiratban említett nézőpontja szerint a zene magáért beszél, verbális közvetítés nélkül.
- Hábetler András: Magyar operaénekes, rendező és orvos, aki humorral és ismeretterjesztéssel igyekszik az emberekhez közelíteni a klasszikus zenét.
- Janklovics Péter: Magyar színész és humorista, Hámori Máté karmesterrel és a Danubia zenekarral közös zenei stand-up koncertjei (A zenegyűlölő 1.0, 2.0 és 3.0) hatalmas sikert arattak.
- Franz Schubert (1797–1828): Bécsi romantikus zeneszerző, akinek életműve nagyrészt kiadatlan maradt életében. A leiratban mint az állami eltartás mítoszának jelképe jelenik meg.
- Personal brand (személyes márka): Az a tudatos vagy ösztönös kép, amelyet egy szakember önmagáról épít fel a nyilvánosság előtt. Ide tartoznak a vizuális elemek, a kommunikációs stílus és a tevékenységek köre.
- Dumaszínház: Magyar stand-up comedy társulat.
