A magyar karmesterek egyik legsikeresebbje, Kovács János kendőzetlenül beszélt a klasszikus zene problémáiról, kollégáiról és a hazai operaközönségről.
Kovács János Kossuth-díjas és Prima Primissima díjas karmester szerint a karmesterség sokszor nem átlátható mesterség, a díjak nagy részét kikönyöklik maguknak az arra vágyók, és a kortárs operarendezés nem oldja meg, hanem kerüli az igazi kérdéseket. A radiocafé Enyhe katarzis című műsorában Szatmári Róbertnek adott interjúban a 74 éves zenész közel öt évtizedes tapasztalatból beszélt kendőzetlenül.
Egyetelen díjára büszke csak
Kovács János nem szokott dicsekedni kitüntetéseivel – sőt, bevallása szerint szégyelli őket. Magyarázata egyszerű: meggyőződése szerint az állami díjak nagy részét az arra vágyók aktívan „kikönyöklik” maguknak, és az idő múlásával minden ilyen elismerés értéke csökken. Saját Kossuth-díját sem tartja valódi teljesítmény alapján szerzettnek: Szinetár Miklós javasolta rá, tehát úgy érzi, protezsálás útján kapta. Legfőbb érve az, hogy olyan zenészek, mint Kocsis Zoltán és Ránki Dezső, szintén Kossuth-díjasok – és úgy gondolja, hogy mellettük ő maga nem kerülhet ugyanabba a kategóriába.
Az egyetlen kitüntetés, amelyre büszke maradt, az Operaházi Örökös Tagság, amelyet az intézmény közössége adományozott, mert ez teljesen független a politikától.
Mi a baj a karmesterek világában?
Kovács János szerint a karmesterség alapvetően nehezen átlátható foglalkozás – éppen ezért visszaélésre csábít. Egy zongorista vagy énekes esetében a teljesítmény közvetlenül hallható. A karmesternél ez áttételes: ha a zenekar kiváló, elfogadható produkcióra képes egy gyenge vezénylő alatt is, mert rutinból eljátsszák a darabot. A közönség nem veszi észre, hogy „meztelen a király”.
Véleménye szerint a karmesterek jelentős hányada személyiségzavarral küzd, és a tekintélyt valódi zenei tudás helyett zsargonnal, szigorral vagy puszta státusszal éri el. Az igazi feladat azonban más: akusztikai koordináció és a mű iránti szenvedélyes elköteleződés. Példaként Rolla Jánost, a Liszt Ferenc Kamarazenekar egykori vezetőjét idézte, aki egyszer azt mondta neki: „Ne taktírozz, csak mondd el, mit szeretsz a darabból – mi eljátsszuk.”
Egészen odáig ment, hogy egy korábban adott interjújából idézve azt mondta:
„a karmesterek nagy százalékánál ez egy nagyon szélhámos mesterség”
Akiktől tanulni lehet
A beszélgetés során Kovács János több legendás karmestert és muzsikust értékelt – személyes, szubjektív hangon.
Wilhelm Furtwängler számára a legfelkavaróbb és legautentikusabb zenei élményt nyújtja: a Wagner-felvételekről azt mondja, se előtte, se utána nem csinálja senki így. Bruno Walter az általa legcsodálatosabbnak tartott muzsikusok egyike. Herbert von Karajan esetében – egy késői Bruckner-felvételen – azt emeli ki, hogy a Berlini Filharmonikusok tényleg hallják egymást, ami ritka és döntő minőség. Daniel Barenboim kapcsán óvatos a kritikával, de kimondja: nála a saját személyisége egy fokkal megelőzi az előadandó művet. „Minden alá van húzva háromszor, három felkiáltójellel.”
Igazi ideálja azonban nem karmester, hanem Szvjatoszlav Richter. A zongoraművész nem önmagát mutatta, hanem a szerző szócsöveként játszott – kockázatot vállalva, szabadon, hibákkal és mindenekelőtt teljes odaadással.
Kocsis Zoltánt nem karmesterként, hanem muzsikus-fenoménként emlegette, amilyenből minden évszázadban egy születik. Kocsis maga is azért lett karmester, mert szólistaként egy perc alatt látta, ha a vezénylőnek halvány fogalma sincs arról, mi van a partitúrában.
A fiatal generációból Rajna Martint emeli ki, aki az Állami Operaházban dolgozik, zongorán is képzett, és „mániákusan” igyekszik megfejteni a kotta valódi értelmét.
Hogyan hallgassunk operát?
Kovács János határozottan visszautasítja azt az érvet, hogy az opera idejétmúlt műfaj lenne. Szerinte ugyanolyan szellemi táplálék, mint Homérosz vagy Gárdonyi. Úgy véli, a baj nem az operával, hanem azzal, hogy a pedagógusok nincsenek megbecsülve, és az irodalom- és kultúraközvetítés egyre gyengébb. A modern operarendezési irányzatokhoz nem a kritika, hanem Ferencsik János mondása által közelít: „A rendezéshez nem értek, de rá tudok csodálkozni, ha jó.”
A budapesti operajárás elérhetőségéről sem hallgat: az Andrássy úti Operaház jegyárai miatt a nézőközönség 60-70 százaléka külföldi vagy tehetős, míg az Erkel Színházban szocializálódott közönség kiszorult. Ezzel egy egész zenei kultúra elveszíti a bázisát. Véleménye rímel Bősze Ádám zenetörténész egy interjújára, aki szintén a klasszikus zene hagyományos tereinek bezártságáról beszélt.
A karmester tanácsot is adott azoknak, akik először közelednek az operához: keressenek olyan előadást, ahol a szereplőket is látni lehet – akár YouTube-on is –, és ha tehetik, menjenek élő előadásra, mert
„Az élő előadás, még ha pontatlanabb is, sokkal jobb”
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Kovács János: Magyar karmester, Kossuth-díjas és Prima Primissima díjas, az Operaház Örökös Tagja. Közel 52 éves pályafutása során főként operakarmesterként dolgozott.
- Enyhe katarzis: A radiocafé klasszikus zenei műsora, amelyet Szatmári Róbert vezet.
- Kocsis Zoltán: Magyar zongorista és karmester (1952–2016), a 20. századi magyar előadóművészet egyik kiemelkedő alakja.
- Szvjatoszlav Richter: Szovjet-ukrán zongorista (1915–1997), a 20. század egyik legnagyobb előadóművésze.
- Wilhelm Furtwängler: Német karmester (1886–1954), a romantikus karmester-hagyomány egyik legnagyobb alakja.
- Daniel Barenboim: Argentin-izraeli zongorista és karmester (1942–), az Orosz Nemzeti Zenekar és több vezető európai együttes volt vezető karmestere.
- Operaházi Örökös Tagság: A Magyar Állami Operaház tagjainak autonóm közössége által adományozott cím, amelyet a közösség belső szavazással ítél oda.
- Prima Primissima díj: Magyar kulturális elismerés, amelyet évente ítélnek oda a magyar kultúra és tudomány kiemelkedő személyiségeinek.
- Rajna Martin: Fiatal magyar karmester, jelenleg az Állami Operaház első karmestere.
