Kovácsházi István operaénekes, Szatmári Róbert vendégeként az „Enyhe katarzis” című műsorban osztotta meg gondolatait pályafutásáról, a műfaj kihívásairól és jövőjéről, valamint arról, mit gondol a minket körülvevő meglehetősen zaklatott világról. A beszélgetés sokrétű képet fest egy tapasztalt művészről, aki mélyen elkötelezett szakmája iránt, de nyitott a modernitásra is.
Kovácsházi Istvánt napjaink egyik nagy Wagner tenorjaként tartják számon, maga is beismeri, sosem gondolta volna, hogy Wagner-szerepeket fog énekelni. Pályáját Debrecenben a Csokonai Színház operatársulatában kezdte, ahol a vidéki színházak gyakorlatának megfelelően operettekben is fellépett. Kiemeli, hogy nagyon szerette az operettet, részben családi kötődései (édesapja az Operaház örökös tagja) és gyermekkori élményei miatt. Mégis, hangja inkább az operára predesztinálta, Szinetár Miklós rendező fedezte fel őt egy miskolci Cigánybáró előadásban, ahol Barinkay szerepét énekelte, majd meghívta az Operettszínházba.
Kovácsházi nem bátorította fiait, hogy kövessék őt a művészi pályán, sőt, különösen nehéznek tartja, ha valaki szülei árnyékában próbál érvényesülni. Ugyanakkor hisz abban, hogy a „tehetség mindig utat tör magának”. Manapság a műfaj rendkívül összetetté vált; egy énekesnek nem elég pusztán a színpadon állni és énekelni, a rendezők „színpadi jelenlétet, a színészi játékot” is megkövetelik.
Az énekes manapság aggodalommal nézi a vidéki társulatok hanyatlását. Véleménye szerint a budapesti Operaház egy „kirakat”, amely kész embereket vár, hiszen a magas jegyárak mellett a közönség profi énekeseket akar hallani. Azonban a szakmát meg kell tanulni, és erre a vidéki színházak, mint „műhelyek” kínálnak lehetőséget, türelemmel és a főszerepek eléneklésének lehetőségével.
A rendezés kérdése is központi téma volt a beszélgetésben. Kovácsházi hat évet töltött Németországban, Mannheimban, ahol megismerte a „német rendezői színházat” . Híve az olyan előadásoknak, amelyek „átgondoltan… egy-egy kérdést aktualizálva, akár a mai életünket bemutatva állítanak tükröt”, de „hangsúlyozottan nem a darab és az írott opera rovására” – teszi hozzá. Tapasztalatai szerint a modern rendezések fele „borzasztó rossz”, mert „látszólag modernkednek, úgy, hogy semmi közük nincsen semmihez”, és a rendező „megpróbálja nekünk a nagy semmit eladni”. Ugyanakkor volt része zseniális előadásokban és „hihetetlen jó rendezőkkel” dolgozott együtt.
