A Radnóti Színház neve az utóbbi időben egybefonódott a bátor társadalmi kiállással, a civil ügyek melletti elköteleződéssel. Kováts Adél igazgató-színművész ritkán látott őszinteséggel mesélt arról, miért elengedhetetlen ma, hogy egy színház reflektáljon a világra, milyen belső „tusakodás” árán lehet ezt megtenni, és milyen valós nehézségekkel néz szembe ma egy pályakezdő színész Magyarországon.
Egy intézmény mindig magán viseli vezetőjének világnézetét és stílusát. – mondja Kováts Adél. A Radnóti kiállása különböző ügyek mellett az ő személyiségéből és abból fakad, ahogyan egy felelős állampolgárnak léteznie kell a társadalomban. Ezek nem kényszerített vagy felülről jövő utasítások, hanem a társulat közös, érzelmi töltettel bíró szívügyei, amelyekben általában nagy az egyetértés.
Támogatták alapítványok 1%-os gyűjtését, kiálltak az SZFE ügye mellett és szót emeltek Iványi Gábor egyházáért is. Kiemelkedő kezdeményezésük volt az „Elég!” kiállítás, ahol a színészek az éves fotózás keretében egy-egy fontos társadalmi ügyet választottak – a lényeg nem az aktivistává válás, hanem a reflektorfény adta lehetőség kihasználása. Legutóbb az Én, Daniel Blake előadáshoz kapcsolódó „Emberség kellékei” kampányban árvereztek el kellékeket civil szervezetek javára, szép összegeket gyűjtve.
A színház előadásaival is képvisel értékeket. A 2000-es évektől felerősödött az igény a közönség bevonására, a színházak nyitottabbá tételére, és ezek a „repertoáron kívüli megmozdulások” mindig pozitív visszajelzést kapnak.
Miközben a színház próbál nyitni és közösséget építeni, a szakma belülről nézve komoly, rendszerszintű kihívásokkal küzd. Kováts Adél egyenesen fogalmaz: „Rettentő nagy a színész túlképzés Magyarországon”, és „fogynak a lehetőségek is”. Nagyon sokan kerülnek „kényszerpályára”, különösen a fiatalok, akik látják, hogy nincs hely, nem férnek be a társulatokba. Bár hisz abban, hogy a nagyon tehetséges és pályaalkalmas ember megtalálja a helyét, elismeri, hogy „ma sokkal-sokkal keservesebb érvényesülni”, mint amikor ő kezdte a pályát. Akkor több idejük volt, „nagyobb laufot” kaptak, lehetett hibázni, és több minőségi lehetőség volt a megmutatkozásra. Ma a népszerűség és a minőség nem feltétlenül esik egybe, a mai színészeknek pedig „magas fokú önmenedzselésre van szükség”.
Kováts Adélt idén jelölték a Hallhatatlanok Társulatába, amit óriási megtiszteltetésnek tart. Igazgatóként a közösség problémái és érdekei vannak előtérben, színészként viszont meg kell teremtenie a „szuverén időt” és „beszűkíteni a gondolkodását” egyszerep kedvéért. Bevallja, nehéz kikapcsolni az „igazgatói agyát, ami mindig az egészet látja”. Hangsúlyozza: ő nem menedzser, hanem művészember, és érzékenységét nem szabad elveszítenie, meg kell tanulnia „macska módon ügyeskedni”, rálátással és elhatározással vezetni a színházat.
