Schneider Zoltán, a Radnóti Miklós Színház meghatározó alakja, a Kettes Számrendszer adásában őszintén beszélt pályájáról, életéről és a színház kulisszatitkairól.
A színész elárulta, hogy bár teste érzi az idő múlását, lelkében örökifjú maradt. Nem foglalkozik a közelgő születésnapjával, és nem babonás. A színpadon azonban minden megváltozik: a szerep azonnal magával ragadja, a Radnóti Színházban 24 éve dolgozik, ahol mindenkit jól ismer, Kovács Adél szavaival, ő egy „megtartó mező” a színházban.
Schneider Zoltán szerint nem a főszerep a legfontosabb, hanem az, hogy mindenféle szerepben helyt tud állni, mert a folyamatos főszereplés lelkileg megterhelő. A színész Cserhalmi Györgyöt idézve elárulta, hogy „a színészek irigylik azokat, akik nem csak főszerepeket kapnak, hanem karakter szerepeket is.” Régi vágya a Cyrano szerepe, de ehhez nagyobb színházra lenne szükség, úgy véli, a színházakban mostanában a súlyos társadalmi problémákkal foglalkozó darabok dominálnak, de néha jó lenne valami könnyedebb darab is.
Az Én, Daniel Blake című előadásban egy ácsmestert alakít, aki a bürokratikus rendszer útvesztőiben bolyong. A nézők gyakran sírva fakadnak az előadás végén. Szerinte az előadás nem a bürokrácia ellen szól, hanem azt mutatja be, hogy a rendszer a maga módján működik, de az út nagyon nehéz. A színész elárulta azt is, hogy nem használ okostelefont és nem rajong a digitalizációért, „a digitalizáció miatt az emberek eltávolodnak egymástól” – mondja Schneider.
