Egy új regény, a Dolli apropóján került fókuszba, mennyire láthatatlanná válhatnak az idősek, és mit veszítünk, ha nem figyelünk rájuk.
Fekete Judit új könyve, a Dolli – Amikor üt az utolsó órád, itt az idő elkezdeni élni egy 75 éves nő történetén keresztül beszél az időskorról, a magányról, a családi távolságokról és arról, hogyan lehet mégis visszatalálni az élet apró örömeihez. A radiocafén, Fehér Mariann Pontjókor! című műsorában az író arról beszélt: a regény ugyan egy idős főhős köré épül, de valójában nem csak a hetvenpluszosokról szól, hanem mindenkiről, aki valaha feltette már magának a kérdést, hol van a saját életében.
Egy korosztály, amelyet könnyű szem elől téveszteni
Fekete Judit szerint a könyv alapja nagyon is személyes tapasztalat: a családból és környezetéből hozott élmények, az idősek otthona, az idős rokonok élethelyzetei, a generációk közötti távolság mind hozzájárultak a történet megszületéséhez. A szerző azt mondta, az időskor és a generációk közötti problémák témája „becsípődött” nála, és amikor azon gondolkodott, miről lenne fontos mesélni, ez volt az első téma, ami eszébe jutott.
A beszélgetés egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy ma a fiatalabb és az idősebb generáció között sokszor kevesebb a kapcsolat, mint korábban. Nem feltétlenül rosszindulatból, inkább azért, mert megváltozott az élet ritmusa és az információhoz való hozzáférés. Ami régen egy telefonhívás volt a nagymamának egy recept miatt, ma sokszor egy kérdés az internethez vagy már egyenesen a mesterséges intelligenciához.
Ezzel nem csak időt spórolunk, hanem észrevétlenül kapcsolatokat is leépítünk. Elvész a beszélgetés, a családi tudásátadás, a személyes praktikák és az a fajta odafordulás, ami korábban természetes része volt a mindennapoknak.
A digitális világ nem csak összeköt, el is távolíthat
A műsorban szóba került az is, hogy a digitális tér nem csupán a fiatalok figyelmét köti le. Az idősebb korosztály tagjai között is sok az aktív felhasználó, de ez nem feltétlenül oldja a magányt. Inkább sokszor pótszerként működik.
Az író úgy véli, hogy a közösségi média vagy az internet bizonyos helyzetekben a magány elleni kapaszkodó lehet. Ha valaki egyedül van, könnyen előfordul, hogy a képernyőn keresztül próbál kapcsolódni a világhoz. Ez önmagában nem ördögtől való, de nem helyettesíti az emberi jelenlétet. Az elmagányosodás pedig nem csak az időseket érinti: korosztálytól független jelenség.
A regény éppen ezért nem pusztán az öregedésről szól, hanem arról is, hogyan veszítjük el egymást a rohanásban, az automatizmusokban, a képernyők előtt.
Apátiából ébredés
A könyv főhőse egy 75 éves asszony, aki egyedül él, naponta bejár egy idősek otthonába ebédelni, de nem akar barátkozni, nem keres kapcsolatot, és lényegében arra vár, hogy teljen az idő. Fekete Judit szerint ez a fajta teljes apátia ismerős lehet sokaknak a saját családjukból is: az egyik legszomorúbb látvány, amikor valaki már csak azt várja, hogy vége legyen a napnak.
Dolli innen indul. Aztán történik vele valami, és ettől lassan elkezd másképp nézni önmagára és a világra. Ez a fordulat nem életkori kérdés, sokkal inkább egy olyan pillanat, amikor valaki ráébred: talán eddig nem igazán élt, csak végrehajtotta, amit elvártak tőle.
A regény egyik fontos ereje, hogy apró dolgokon keresztül mutatja meg ezt az ébredést. Dolli bemegy egy pizzériába, amely előtt addig csak elhaladt, és amit korábban legfeljebb hangosnak, büdösnek és zavarónak tartott. Aztán egyszer csak észreveszi az ízeket, a színeket, az élményt. Máskor a Szent István parkban érinti meg a rózsa illata. Olyasmik nyílnak meg előtte, amelyeket mások természetesnek vesznek, az ő életéből viszont valahogy kimaradtak.
Mitől csúszik ki az élet a kezünkből?
A beszélgetésből világosan kirajzolódott, hogy a könyv egyik fő kérdése nem az, hány éves valaki, hanem az, tud-e jól élni. Fekete Judit szerint a 70 pluszos generációnak sokszor nem volt mintája arra, hogyan figyeljen magára, hogyan pihenjen, hogyan élvezze az élet apróbb, nem haszonelvű pillanatait. Az ő világukban a munka és a család volt a központban, a „csak úgy lenni” nem igazán létezett.
A fiatalabb generációk valamivel tudatosabbak ebben, de ettől még ugyanúgy belecsúszhatnak a hajszolásba. A szerző szerint ma különösen fontos lenne időnként megállni: letenni a telefont, kimenni egy parkba, észrevenni valamit magunk körül. Nem nagy életmódforradalomról beszél, hanem arról, hogy
a jó dolgok sokszor ott vannak a közelünkben, csak túl gyorsan haladunk mellettük.
Ez a gondolat gyakorlati szempontból is fontos. Nem kell hozzá bakancslistás extrémsport vagy radikális újrakezdés. Lehet egy ilyen lista egészen kicsi is: egy hely, ahová mindig be akartunk ülni, egy beszélgetés, amit régóta halogatunk, egy séta, amelyre sosem szakítunk időt. A könyv alapján épp ezek az apróságok lehetnek azok, amelyek visszakötnek a saját életünkhöz.
Idősek, akikről a fejük fölött beszélnek
A Dolli nem csak belső ébredéstörténet, hanem társadalmi tükör is. A regényben hangsúlyos az a tapasztalat, hogy az idősekkel gyakran infantilizáló módon bánnak: megmondják nekik, mit egyenek, hogyan viselkedjenek, mikor mi történjen velük. A szerző a beszélgetésben arról is beszélt, hogy a kórházi vagy intézményi helyzetek különösen fájdalmasak tudnak lenni.
Nem egyszer előfordul, hogy az idős emberről úgy beszélnek, mintha ott sem lenne, a feje fölött döntenek róla, vagy türelmetlenül, lekezelően szólnak hozzá. Fekete Judit hangsúlyozta: mindez nem csak az idősotthonokra igaz, és nem is akart általánosítani, mégis sokak számára ismerős lehet ez a működés.
A probléma mélyén szerinte empátiahiány van. És ez nem kizárólag egészségügyi vagy szociális kérdés, hanem tágabb társadalmi minőség is. Ugyanez a reflex jelenik meg a hétköznapi helyzetekben is: a boltban, az utcán, a szomszédságban. Ahogyan egymáshoz fordulunk, abból sok minden kiolvasható arról, milyen állapotban van egy közösség.
A család felelőssége: észrevenni
A műsorban elhangzott egy fontos ellenpont is: hiába vannak rossz társadalmi beidegződések, családi szinten még mindig sokat lehet tenni. Fekete Judit szerint a megbecsültség érzése alapvető fontosságú lenne az idősek számára. Az, hogy éreztetjük velük: látjuk őket, értjük őket, számítanak.
A mediterrán vagy ázsiai kultúrák példája azért kerül elő gyakran, mert ott az idősek sokszor valóban a család fontos támaszai maradnak. A beszélgetés tanulsága ugyanakkor nem az, hogy más társadalmakat kell idealizálni, hanem az, hogy a változás kicsiben kezdődik. Egy családi telefonhívásban, egy figyelmes kérdésben, egy közösen eltöltött ebédben vagy abban, hogy nem csak ellátjuk az időseinket, hanem valódi kapcsolatban maradunk velük.
Nem késő, de nem is érdemes kivárni
A Dolli végső soron arról szól, hogy az élethez való viszony változhat. Néha külső esemény kell hozzá, néha egy megrázkódtatás, néha egy könyv, egy zene vagy egy festmény. Fekete Judit abban bízik, hogy egy történet is lehet az a lökés, amelytől valaki egy pillanatra megáll, és felteszi magának a kérdést: mit szeretek igazán, mi hiányzik, mit engedtem ki a kezemből.
Ebben nincs semmi pátosz. Inkább egy józan, mégis felszabadító felismerés van benne: az élet nem feltétlenül a nagy fordulatoknál változik meg, hanem ott, ahol végre észrevesszük, hogy még mindig lehet másképp.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Fekete Judit: író. Dolli című regénye az időskorról, a magányról és az élet újrafelfedezéséről szól.
- Dolli: a regény 75 éves főhőse, aki apatikus hétköznapokból indulva kezd el másként tekinteni önmagára és a világra.
- Szent István park: a beszélgetésben említett budapesti helyszín, amely a regény világának egyik érzékletes pontja.
- Empátia: a másik ember helyzetének, érzéseinek megértése.
