Olimpiai ezüstérmes úszóból lett gyerekorvos Gyarmati Andrea. Célja nagyon egyszerű, mégis végtelenül tiszteletreméltó: segíteni és adni.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy olimpiai éremmel a nyakukban kezdtek orvosi egyetemet, és évtizedekkel később ugyanolyan szenvedéllyel állnak a rendelőben, mint egykor a rajtkövön. Fehér Mariann és Dr. Gyarmati Andrea – olimpiai ezüst- és bronzérmes úszó, kétszeres Európa-bajnok, egykori világcsúcstartó, gyerekorvos és író – a radiocafé Pontjókor! című műsorában beszélgetett életről, veszteségről, gyerekekről és arról, miért nem tervezi abbahagyni sem az úszást, sem a gyógyítást.
Sportdinasztia
Gyarmati Andrea neve önmagában is súlyos titulusokat hordoz, de a háttér még ennél is összetettebb. Édesanyja Székely Éva olimpiai bajnok úszó, édesapja Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó. Aki ilyen közegben nő fel, annak az identitása óhatatlanul összeszövődik mások dicsőségével – ezt az adásban maga is megemlítette: a „ki vagy te valójában?” kérdésre adott válaszban mindig ott a szülő, az anya, a foglalkozás, a lakóhely. „Nincsen egy fix válasz” – foglalta össze.
„Néha a foglalkozásod, néha a viszonyulásaid, néha a családod határoz meg.”
A szülők emléke ma is élő. A Komjádi Béla Sportuszodában kint van Székely Éva és Gyarmati Dezső arcképe – Andrea belépéskor és kilépéskor egyaránt megérinti mindkettőt. A fővárosi Gyarmati Dezső tér is az édesapa előtt tiszteleg, a Csillaghegyi Uszoda Székely Éva nevét viseli. „Sokat emlegetem őket” – mondta –, „mert jól esik, és mert ezzel életben tartom őket magamnak.”
Hogyan fér össze három élet?
Az 1972-es müncheni olimpián Gyarmati Andrea a 100 méteres pillangóúszás előfutamában világcsúcsot úszott – a döntőben azonban „csak” bronzérmet szerzett, a 100 méteres hátúszásban pedig ezüstöt. Néhány héttel az olimpia után aztán megkezdte az orvosi egyetemet is.
A gyerekorvosi pálya kiskorától fogva világos célja volt. Az egyetem elvégzése után a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben képezte magát, majd hematológiával is próbálkozott. Egy párhuzamos sors azonban visszatérítette. Olyan kisgyerek érkezett a kórházba, aki napra pontosan ugyanazon a napon született, mint a saját fia, Máté. Azon az estén hazament, és önkéntelenül a fia hasát kezdte tapogatni. Ott döntötte el, hogy ez az irány nem az övé.
Ortopédiából szerezte második szakvizsgáját – a sportot és az orvoslást próbálta összekötni –, majd 1989-ben körzeti gyerekorvos lett, és azóta is ott dolgozik. „Azt gondolom, hogy a helyemre kerültem” – mondta egyszerűen.
A mozgás nem szokás, hanem életforma
Gyarmati Andrea hetente legalább háromszor úszik, mellette kondizik, korábban futott is. Mindezt nem racionális megfontolásból, hanem mert – saját szavaival – ha kimarad, „nem érzi jól magát a bőrében.” A sport nem múlt el a versenykarrier lezárultával: élethosszig tartó társ maradt.
Amit a gyerekektől tanul az orvos
A beszélgetés egyik legelevenebb része a gyerekekről szólt. Gyarmati Andrea szerint a kisgyerekek meglepő pontossággal érzékelik, hogy a felnőtt figyelme valódi vagy csak látszólagos, és ez az orvos-beteg kapcsolatban is döntő. Minden vizsgálat előtt engedélyt kér a gyerektől: „Megvizsgálhatlak?”. Az egyik kis páciens visszakérdezett: miért kérdezed mindig? Mire a magyarázat: mert hozzád érek, és ez nem biztos, hogy jól esik. A gyerek válasza: „De nekem olyan jól esik, amikor hozzám nyúlsz.”
Rendelőjébe ma már azoknak a betegeknek a gyerekei is eljárnak, akiket egykor ő kezelt. „Szól a telefon: »Doktornő néni, te vagy?«. Mondja a nevét, emlékszem rá, és pont úgy néz ki, mint kiskorában.” Ahogy mondja, ezt az érzést nem tudja szavakba önteni – de nem is nagyon próbálja.
Nem jobb lesz, csak megszokod
Édesapja 2012 körül, édesanyja 2020. február 29-én – szökőnapon, olimpiai évben – hunyt el. Gyarmati Andrea majdnem 60 éves volt, amikor édesapját, és közel 70, amikor édesanyját elveszítette. Hosszú, teljes életű szülők mentek el – ez egyszerre áldás és furcsa tanácstalanság.
„Azt mondta valaki, hogy majd jobb lesz. Nem jobb, megszokod” – mondta. „Még most is mozdít a szándék, hogy arrafelé menjek, ahol anyu vagy apu lakott.” A temetőt szereti felkeresni – jóllehet pontosan tudja, hogy a szülei nem ott vannak. Az uszodában pedig van egy pad, ahol az édesapja mindig ült: amikor belép, mindig odakapja a tekintetét.
A szülőkről való mesélést nem tekinti nosztalgiának. Ezek a történetek egy korszakot örökítenek meg a magyar sportból – és egy napon unokájának, Rozinak szánja őket.
Nagy álom: az egész család egy könyvben
Gyarmati Andreának van egy be nem vallott, nagy terve: megírni azt a könyvet, amelyben az egész különleges sportcsaládot – szülőktől unokáig – egyetlen narratívába fogja össze. „Nem tudom, képes vagyok-e rá” – mondta. De a szándék ott van, és a sportból hozta a szemléletet: tűzd ki a célt, találd meg az utat, csináld meg.
A jövő illető kérdésre két szóval válaszolt:
„Segíteni. Adni.”
Legyen az írott szó, vagy a rendelőben eltöltött következő fél óra.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Dr. Gyarmati Andrea: Olimpiai ezüst- és bronzérmes úszó, kétszeres Európa-bajnok, világcsúcstartó, huszonnyolcszoros magyar bajnok, orvos.
- Székely Éva: Gyarmati Andrea édesanyja, az 1952-es helsinki olimpia 200 méteres mellúszó bajnoka.
- Gyarmati Dezső: Gyarmati Andrea édesapja, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó.
- Hesz Mihály: Gyarmati Andrea első férje, olimpiai bajnok kajakozó.
- Hesz Máté: Gyarmati Andrea fia, junior világbajnok vízilabdázó.
- Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet: Budapest egyik legjelentősebb gyermekkórháza, ahol Gyarmati Andrea szakmai képzése zajlott.
