A rendszerváltás utáni nagy korrupciós ügyek együtt ezermilliárd forintos nagyságrendet jelentenek, és messze túlmutatnak a pártpolitikán.
A korrupcióról Magyarországon többnyire úgy beszélünk, mintha kizárólag az elmúlt másfél évtized története volna. A radiocafé Sajátos Pogátsa című műsorában azonban Pogátsa Zoltán és Kántor Endre arról beszélt: a rendszerváltás utáni magyar demokrácia szinte teljes történetét végigkísérték a nagy botrányok. A tét nemcsak erkölcsi vagy politikai, hanem nagyon is kézzelfogható. A műsorban elhangzott óvatos becslés szerint az összesített kár mai értéken 5–5,5 ezer milliárd forint körül lehet.
Korrupció és közbizalom
A beszélgetésben megállapították, hogy a nyilvánosságra került ügyek önmagukban sem kicsik, de valószínűleg nem fedik le a teljes képet. Pogátsa szerint ezek csak azok az esetek, amelyekhez összegek társíthatók, és amelyeknél egyértelműen illegális működésről lehet beszélni. Ha ehhez hozzászámolnánk az offshore adóelkerülést, a magántőkealapok átláthatatlan világát vagy a haveri kapitalizmus csatornáin kifizetett közpénzeket, jóval nagyobb végösszeg jönne ki.
A kérdés tehát nem pusztán az, hogy volt-e korrupció, hanem az is, hogyan alakította át a közbizalmat. Ha a választók évtizedeken át azt látják, hogy minden korszaknak megvannak a maga nagy ügyei, miközben a legmagasabb rangú szereplők ritkán viselik a következményeket, az lassan a politikáról alkotott alapélményt is formálja.
A korai figyelmeztetés: a székházügy
A műsor szerint az első igazán nagy, sokak emlékezetében máig élő botrány az 1993-as székházügy volt. Az ügy a Fideszhez és az MDFhez kötődött, és már akkor egymilliárdos nagyságrendű tételről beszéltek.
A történet lényege röviden az volt, hogy a frissen alakult pártok állami székházakat kaptak, ezek között pedig akadtak kifejezetten értékes ingatlanok is. A beszélgetés szerint az keltett különösen nagy felháborodást, hogy az ellenzéki Fidesz és a kormánypárti MDF neve egyszerre merült fel az ügyben. A rendszerváltás utáni első években ez sokak számára kijózanító pillanat volt: kiderült, hogy a demokratikus átmenet sem véd meg automatikusan a politikai visszaélésektől.
Az olajszőkítés: többszáz milliárdos árnyékgazdaság
Ha van ügy, amely a 90-es évek félhomályos kapitalizmusát szimbolizálja, az az olajszőkítés ügye. Kántor Endre összefoglalása szerint a visszaélés alapja az volt, hogy a háztartási tüzelőolaj és a gázolaj között jelentős árkülönbség volt. A tüzelőolajat megfestették, hogy meg lehessen különböztetni, ezt a festékanyagot azonban különféle vegyi eljárásokkal kivonták, majd az így „kiszőkített” anyagot a gázolaj piaci árán adták el.
A műsorban elhangzottak szerint az államnak 1991 és 1995 között áfában és jövedéki adóban több száz milliárd forintos kára keletkezhetett. A botrány azért is különösen súlyos, mert bár sok eljárás indult, a politikai felelősség rétege máig nem tisztázott teljesen. Ez jól mutatja a magyar korrupciós történetek egyik visszatérő mintáját: a kisebb szereplők időnként eljutnak a bíróságig, a rendszer csúcsa viszont gyakran homályban marad.
Tocsik, Postabank, Kulcsár: amikor a pénzügyi rendszer is megrendül
Az 1996-os Tocsik-ügy a pártfinanszírozás átláthatatlanságának klasszikus példája lett. Tocsik Márta sikerdíja az ÁPV Rt. önkormányzati vitáiban végzett munkáért 800 millió forint fölött volt, ami akkor is megdöbbentő összegnek számított. Kántor szerint az ügy ugyan végigment a jogi úton, de börtönbüntetés nem lett belőle, ami sokakban hagyott hiányérzetet.
Egy évvel később robbant a Postabank botránya. Pogátsa ezt már a nagyobb történetek közé sorolta: akkori áron 200 milliárd, mai értéken mintegy 560 milliárd forintos ügyről beszéltek. A bankot vezető Princz Gábor neve összeforrt azzal a gyakorlattal, hogy a politikai és kulturális elit különböző részeit kedvezményekkel, hitelekkel és szponzorációval hálózta be a pénzintézet. A vége állami konszolidáció lett, vagyis a számlát végső soron a közösség fizette meg.
A 2003-ban kirobbant Kulcsár-ügy, más néven K&H-botrány, újabb bizalomromboló állomás volt. A műsorban elhangzott: Kulcsár Attila jogosulatlanul mozgatta ügyfelek, köztük állami cégek és önkormányzatok pénzét, gyakran offshore cégeken keresztül. A mai értéken közel 40 milliárd forintos ügy megint azt üzente, hogy a politika, a pénzvilág és az informális kapcsolatok veszélyesen közel tudnak kerülni egymáshoz.
Autópályák, 4-es metró, kerületi mutyik
A 2000-es évek közepére a korrupciós történetek egyre inkább a nagyberuházások köré szerveződtek. Az autópálya-ügyeknél a beszélgetésben felmerült a túlárazás és a pártfinanszírozási motiváció. A Gazdasági Versenyhivatal kartellvizsgálatai is fontos hátteret adnak ehhez a korszakhoz.
Pogátsa külön említette a 2005-ös Strabag-botrányt, majd a 2006 és 2010 közé datált 4-es metró-történetet. Utóbbi esetében elhangzott, hogy 272 milliárd forintnyi összeg lehetett korrupcióval érintett az európai uniós értékelések szerint. Fontos különbség, hogy ez nem feltétlenül az ellopott pénz összege, hanem az a volumen, amelynél szabálytalanság vagy korrupciós kockázat merült fel.
Ugyanebbe az időszakba illeszkednek a fővárosi kerületi ingatlan- és parkolási ügyek is. A Hunvald-, Fürst– és Wieszt-féle történetek, illetve a hosszan húzódó parkolóautomatás ügyek azt az érzetet erősítették, hogy nemcsak országos szinten, hanem helyben is rendszeres a közpénzek körüli visszaélés.
Mi marad mindebből a választóknak?
A beszélgetés végén a két műsorvezető eljutott a legfontosabb következtetéshez: Magyarországon az elszámoltatás szinte minden választási ciklus visszatérő ígérete, de ritkán lesz belőle átfogó eredmény. Kántor felidézte, hogy 2002-ben Keller László, 2010 után pedig Budai Gyula kapott ilyen feladatot, mégsem alakult ki olyan gyakorlat, amely következetesen végigvinné a nagy ügyeket.
Az olvasó számára ebből talán az a legfontosabb tanulság, hogy a korrupció nem pusztán rendőrségi vagy bírósági kérdés. Ugyanennyire intézményi probléma is: átlátható pártfinanszírozás, ellenőrizhető közbeszerzések és következetes jogérvényesítés nélkül újra és újra ugyanazok a minták térnek vissza, csak más szereplőkkel. A rendszerváltás utáni történet egyik legsúlyosabb leckéje éppen ez: a botrányok változnak, a mechanizmus sokszor ugyanaz marad.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Tocsik-ügy: 1996-ban kirobbant korrupciós botrány, amelyben Tocsik Márta ügyvéd rendkívül magas sikerdíja vált a közfelháborodás tárgyává. Az ügy a privatizáció és a pártfinanszírozás átláthatatlanságának jelképévé vált.
- ÁPV Rt.: az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság, amely a rendszerváltás utáni privatizáció egyik kulcsintézménye volt. Számos vitatott ügyben felmerült a neve.
- Olajszőkítés: a 90-es években elterjedt csalási forma, amelynél az olcsóbb, megfestett tüzelőolajból vegyi úton távolították el a jelölőanyagot, majd gázolajként értékesítették.
- Postabank: egykori nagy magyar kereskedelmi bank, amelynek összeomlása és állami konszolidációja a korszak egyik legnagyobb pénzügyi botránya lett.
- Kulcsár-ügy: a K&H Equitieshez kötődő brókerbotrány, amelyben jogosulatlan pénzmozgatások, offshore kapcsolatok és politikai szálak is felmerültek.
- GVH: a Gazdasági Versenyhivatal, a piaci verseny tisztaságát felügyelő magyar hatóság. Több nagyberuházásnál, köztük autópálya-ügyekben is vizsgálta a kartellgyanút.
