A magyar színházi életben ma az őszinte, személyes történetek, az intimebb terek és a hiteles megszólalás számítanak igazán.
A magyar színházi élet két meghatározó szereplője, Rozgonyi-Kulcsár Viktória és Orlai Tibor ugyan más-más irányból érkezett, mégis hasonlóan gondolkodik arról, miért fontos ma a színház, hogyan változott a közönség, és mitől maradhat élő műfaj egy felgyorsult, zajos világban. A radiocafén, a Tandem című műsorban Balázsy Pannának mondták el, hogy a jó előadás nemcsak szakmai teljesítmény, hanem találkozási pont is: az alkotó, a néző és a jelenidejűség találkozása.
Külön út, közös gondolkodás
Találkozásuk története jól mutatja, mennyire szokatlan ösvényeken szerveződik a magyar színházi élet. Első közös pontjuk Tasnádi István Fédra Fitness című előadásához kötődik, amely nem hagyományos színházi térben, hanem egy valódi konditeremben játszódott. Rozgonyi-Kulcsár Viktória és Orlai Tibor egy futópadon várta a nézőket, ott mutatták be őket egymásnak.
A történet anekdotának sem utolsó, de ennél többről szól. Orlai Tibor számára a Fédra Fitness szakmai fordulópont volt: saját megfogalmazása szerint ez volt az első igazán „rétegszínházi, művészszínházi” előadása. Addig inkább szélesebb közönségnek szóló produkciók fűződtek a nevéhez, ez a munka viszont bevezette a független szcéna világába. Itt találkozott többek között azokkal az alkotókkal és szervezőkkel, akik a független színházi közeg meghatározó figurái.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória ezzel szemben klasszikusabb színházi háttérből érkezett, de idővel neki is meg kellett tanulnia a gazdasági működés logikáját. Ahogy fogalmazott, bölcsészből lett „kreatív könyvelő”. Azt mondja, sokat tanult Orlaitól arról, hogyan lehet fenntarthatóan gondolkodni egy előadásról már a tervezés legelső pillanatától.
Ahol a néző és az alkotó egyszerre fontos
A beszélgetés egyik legerősebb kijelentése az volt, hogy mindketten szolgálatként tekintenek a munkájukra. Nem saját magukat helyezik előtérbe, hanem két szereplőt: az alkotót és a nézőt.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha egy új előadás lehetőségéről gondolkodnak, egyszerre mérlegelik a művészi szempontokat és a közönség igényeit. A fiskális, működtetési megfontolások fontosak, de nem írhatják felül a művészi célt. Ugyanakkor a hosszú távú működéshez okos tervezés kell: megfelelő méretű produkció, vállalható költségvetés, fenntartható rendszer.
Ebben a szemléletben a magyar színházi élet egyik kulcskérdése jelenik meg: hogyan lehet úgy értéket teremteni, hogy közben az előadás ne csak egyszeri vállalás legyen, hanem hosszabb távon is életképes maradjon. Ez nem pusztán pénzügyi kérdés, hanem kulturális is. Ha nincs működő struktúra, a legjobb művészi szándék is hamar kifulladhat.
Mi érdekli ma a közönséget?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória szerint ma egyre inkább a személyes, őszinte hangnem érdekli a nézőket. Azok a történetek tudnak igazán közel kerülni hozzájuk, amelyekről el tudják képzelni, hogy velük is megtörténhetnek, vagy már meg is történtek velük, a családjukban, a baráti körükben.
Ez részben magyarázza azt is, miért értékelődtek fel a kisebb térben játszott, intimebb előadások, köztük a monodrámák. Rozgonyi-Kulcsár Viktória bevallotta, régebben nem is szerette igazán az egyszemélyes előadásokat, ma viszont már kifejezetten fontos formának tartja őket.
Orlai Tibor ehhez kapcsolódva arról beszélt, hogy a színháznak azokról a problémákról kell megszólalnia, amelyek körülöttünk vannak, csak nem szeretünk róluk nyíltan beszélni. Példaként említette a családon belüli erőszak témáját, amelyről 13-14 évvel ezelőtt még sokkal nehezebb volt nyilvánosan megszólalni. Ugyanígy fontosnak nevezte a női sorsok, a nők társadalmi szerepének bemutatását is.
Az említett közös előadások, mint az Egyasszony, a Mély levegő vagy a Hosszú virágzás, ebbe az irányba mutatnak: olyan ügyeket hoznak színpadra, amelyek valóságosak, sokakat érintenek, és társadalmi szinten sem közömbösek.
Felgyorsult nézői szokások, új elvárások
A közönség nemcsak témaválasztásban, hanem szokásaiban is megváltozott. Orlai Tibor szerint az a fajta színházba járás, amelyben az ember külön készül az estére, előre felöltözik, és végigül egy két-három felvonásos előadást, ma már sokkal kevésbé általános.
A nézők gyakran munkából érkeznek, „beesnek” a színházba, és ehhez a tempóhoz a színházaknak is alkalmazkodniuk kell. Ezért gyakoribbak az egyrészes előadások, és általában is a rövidebb, koncentráltabb figyelmet igénylő formák kerülnek előtérbe.
Közben a korábbi, rendszeresen színházba járó generáció megöregedett. Orlai arról is beszélt, hogy a 60-as, 70-es, 80-as évek színházi kultúrája egészen más társadalmi közegben működött: a színház központibb helyet foglalt el, anyagilag elérhetőbb volt, és természetesebb része volt a mindennapoknak.
A mai helyzet összetettebb. Van egy fiatal réteg, amely más vizuális ingereket vár, és van olyan csoport is, amely számára a színházba járás avíttnak vagy akár cikinek tűnhet. De a kép nem csak borús.
Mi hozhatja vissza a fiatalokat?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória szerint éppen az élő találkozás lehet a kulcs. Úgy látja, a mostani huszonévesek körében újra kezd felértékelődni minden, ami nem digitális másolat, hanem egyszeri, megismételhetetlen élmény. Ebben a színház különösen erős: társas program, kulturális élmény, és utána beszélgetni is lehet róla.
Ehhez azonban meg kell ismerni a közönséget. Nem elég általánosságban a „fiatalokat” megszólítani; figyelni kell arra, milyen témák érdeklik őket, és milyen alkotók tudnak hitelesen beszélni hozzájuk. Ezért tartja fontosnak, hogy gimnazistákkal, egyetemistákkal rendszeresen találkozzon, beszélgessen, tanítsa őket.
Ugyanakkor a nyitásnak vannak határai. A beszélgetésben felmerült az is: meddig érdemes lazítani a színházba járás íratlan szabályain? Mennyire kell alkalmazkodni a felgyorsult figyelemhez, és hol kezdődik az a pont, ahol már maga az élmény sérül? Ki-be járkálás, étel-ital, a nézőtér viselkedési normáinak fellazulása: ezek nem egyszerű udvariassági kérdések, hanem a közös befogadás minőségét befolyásolják.
Amit csak a színház tud
A beszélgetés végén mindketten ugyanoda jutottak el: a színház legfontosabb ereje a jelenidejűség. Az, hogy a néző és a színész egyszerre van jelen ugyanabban a térben, és ugyanaz a mondat egyik este másképp hat, mint másnap.
Ez az a tapasztalat, amelyet sem streaming, sem felvétel nem tud teljesen visszaadni. Lehet közvetíteni egy előadást, lehet vele szélesebb közönséget elérni, de az a pillanat, amikor ugyanabban a légtérben történik valami, továbbra is a színház sajátja marad.
Orlai Tibor szerint végső soron ezen múlik a jövő: mennyire hiteles, mennyire igaz, amit a néző lát. Ha az emberek azt érzik, hogy az előadásnak köze van az életükhöz, hogy abból valamit hazavihetnek, akkor a színház újra megtalálhatja a helyét.
A magyar színházi élet ma egyszerre küzd szerkezeti, közönségszervezési és kulturális kihívásokkal. De amíg vannak olyan alkotók és szervezők, akik nemcsak működtetni akarják a rendszert, hanem érteni is próbálják a nézőt, addig a színház aligha válik múzeumi tárggyá. Inkább marad az, ami mindig is volt: közös, élő tapasztalat.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Rozgonyi-Kulcsár Viktória: színházi menedzser, a budapesti Jurányi Ház alapítója és intézményvezetője, a FÜGE Egyesület ügyvezető elnöke.
- Orlai Tibor: közgazdász, magánproducer, az Orlai Produkció alapítója és ügyvezető igazgatója.
- Jurányi Ház: budapesti színházi és alkotói közeg, a független előadóművészeti működés egyik fontos bázisa.
- FÜGE: a Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület rövid neve, amely a fenntartó nélküli színházi szektorban működik.
- Fédra Fitness: Tasnádi István előadása, amely különleges, nem hagyományos térhasználatával is fontos közös szakmai kiindulóponttá vált.
- Monodráma: olyan színpadi forma, amelyben jellemzően egyetlen szereplő áll a középpontban.
