Benedekffy Katalin szerint a színpad melletti kitartás nemcsak szakmai, hanem lelki állóképesség is: újrakezdés, figyelem és emberi tartás.
Van, aki egy pályát épít, és van, aki közben önmagát is újra meg újra felépíti. Benedekffy Katalin, Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Prima-díjas operaénekesnő és színművész a radiocafén Fehér Mariann Pontjókor! című műsorában nemcsak a karrierjéről beszélt, hanem arról is, miből lesz az a belső tartás, amely egy művészt akkor is továbbvisz, amikor a siker mögött veszteség, bizonytalanság vagy kimerültség áll.
Székelyföldi indulás, erős belső iránytűvel
Benedekffy Katalin Székelyföldről, Nagygalambfalváról indult, és ahogy fogalmazott, ez a közeg máig meghatározza. A mesék, legendák, népdalok és családi örökség nem pusztán emlékanyag nála, hanem belső muníció. Már háromévesen színpadon állt, később pedig az is sokat jelentett számára, hogy a családban ott volt Kányádi Sándor, a Kossuth- és Prima Primissima díjas költő, aki a nagybátyja volt.
A beszélgetésből kirajzolódik, hogy a művész számára a származás nem nosztalgikus díszlet, hanem karakterformáló erő. Azt mondja, a nehéz időszakokban abból tudott erőt meríteni, hogy olyan közegből jön, ahol az emberség, a gerincesség és a makacs kitartás természetes érték. Ez a fajta alapállás később akkor is vele maradt, amikor már Budapesten élt, és pályáját egyre inkább saját erejéből kellett szerveznie.
Egy hátizsák, a Keleti és az elszántság
Pályakezdésének egyik legerősebb képe, hogy egy szál hátizsákkal indult el, gyakorlatilag biztos kapaszkodók nélkül. Előfordult, hogy a Keleti pályaudvar váróterme adott neki menedéket, miközben azt sem tudta pontosan, hol fog lakni és enni, vagy másnap merre indul tovább. Egyetlen biztos pontja volt: az, hogy
Magyarországon akar magyar színésznő lenni.
A történet súlyát növeli, hogy korábban nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre. Később mégis úgy alakult az élet, hogy már külföldi fellépések után a marosvásárhelyi színház igazgatója kereste meg a Csárdáskirálynő címszerepével. Az ilyen fordulatokra mondta az édesapja: a kerék forog. Benedekffy ma is úgy tekint az életére, mint egy kirakósra: a darabok sokáig értelmezhetetlenek, aztán egyszer csak összeáll a kép.
Ez a gondolat túlmutat egy művész pályatörténetén. Sokaknak ismerős lehet az érzés, amikor egy kudarc utólag éppen azért válik fontossá, mert más irányba terel, mint amit eredetileg elképzeltünk.
A színpad mögötti munka: bizonytalanság és önfegyelem
Benedekffy Katalin arról is nyíltan beszélt, hogy a művészi pálya kívülről gyakran látványosabbnak tűnik, mint amilyen belülről. Nem egy kiszámítható, kényelmes pályaívet írt le, hanem inkább egy folyamatos készenléti állapotot. Mivel nem állt mögötte stabil intézményi háttér, sokszor „akarva-akaratlan vállalkozóként” kellett működnie: előre gondolkodni, szervezni, új feladatokat kitalálni, lecsapni a lehetőségekre.
Ez a működésmód kizsigerelő lehet, ugyanakkor új ajtókat is nyitott előtte. Így jött létre korábban a Szín-Varázs színi- és készségfejlesztő iskola, és részben ilyen utak vezettek ahhoz is, hogy a musical felől végül az opera felé fordult. Elmondása szerint valaki egyszer meghallotta a hangját, és azt mondta: lehet, hogy neki nem musicalt, hanem operát kellene énekelnie.
A beszélgetés egyik fontos tanulsága, hogy a tehetség önmagában kevés. Kitartás, alkalmazkodóképesség, szerencse, fegyelem és folyamatos testi-lelki karbantartás kell hozzá. Benedekffy rendszeresen edz, ha pedig erre nincs módja, lépcsőzik; rövid meditációkkal próbálja összerendezni magát két fellépés vagy utazás között. Ahogy ő fogalmaz:
néha meg kell állni, és meg kell várni, hogy a lelkünk utolérjen.
Kapcsolódni a fiatalokhoz, nemcsak tanítani
A művésznő számára egyre fontosabb a fiatalabb generációval való munka. Nem pusztán technikai értelemben vett oktatásról beszél, hanem jelenlétről, figyelemről és bátorításról. Azt látja, hogy a pályakezdők sokszor jól képzettek, mégis erős bennük a bizonytalanság: nem tudják, mi vár rájuk a következő évadban, hogyan lehet megmaradni ebben a szakmában, és hogyan lehet feldolgozni a folyamatos sérüléseket.
Ebben sokat jelentettek neki a saját mesterei is, köztük Tokody Ilona és Hamari Júlia. Utóbbival ma is rendszeresen beszél. Nemcsak az énektechnika miatt fontos számára ez a kapcsolat, hanem azért is, mert egy nagy művészi világ tapasztalatait hallhatja első kézből.
Benedekffy szerint a támogatás néha nem nagy gesztusokban, hanem néhány jól időzített mondatban van. Abban, hogy valaki odafordul a fiatal kollégához, és azt mondja:
jó vagy, higgy magadban, itt vagyok a takarásban mögötted.
Beavatás a klasszikus zenébe
Különösen beszédesek azok a történetek, amelyeket opera-beavató foglalkozásairól mesélt. Ezeken a találkozásokon nem távoli, ünnepélyes műfajként próbálja megmutatni a klasszikus zenét, hanem közvetlen emberi tapasztalatként. Odaül a diákok közé, beszél velük, és közelről énekel nekik Mozartot vagy Puccinit.
A tapasztalata az, hogy a fiatalokat igenis meg lehet szólítani, ha nem fölülről, hanem személyesen közelítünk hozzájuk. Felidézett egy alkalmat, amikor egy tizenegyedikes fiú külön kérte, hogy énekeljen azoknak a barátainak is, akik nem lehettek ott az órán, mert ilyet még életükben nem hallottak. Ez a jelenet jól mutatja: a klasszikus zene befogadásához sokszor nem a közönség érdektelenségén, hanem a megszólítás módján múlik minden.
Szerep és valóság: hogyan véd meg egy karakter
A beszélgetés talán legmegrázóbb része az volt, amikor arról mesélt, hogy édesapja halála után három nappal már premierre kellett mennie, a János vitéz francia királylányaként. A helyzet szinte felfoghatatlan lelki terhelést jelentett. Mégis felment a színpadra, és végigcsinálta.
Azt mondja, ilyenkor a szerep nem egyszerűen feladat, hanem védőréteg is. A színész nem eltűnik a karakterben, de átmenetileg másik létmódba kerül. A jelmez, a fény, a rendező néhány pontos mondata és a belső színészi munka együtt teremti meg azt az állapotot, amelyben már nem a gyászoló ember áll ott, hanem az alakított karakter.
Ezért tartja kulcsfontosságúnak a „színészagyat”: nem elég szépen énekelni, tudni kell, ki az a karakter, honnan jön, milyen a viszonya a világhoz. Innen lesz a szerep hiteles, és talán innen lesz a játék megtartó erő is.
Benedekffy Katalin ma már tudatosabban keresi az egyensúlyt. Az életvitelszerű külföldi munkát nem akarja folytatni, inkább a magyarországi bázisra, a párkapcsolatára, a szeretteire és a fiatalok támogatására helyezné a hangsúlyt. Nem visszavonulni akar, hanem másképp szeretne jelen lenni. Történetben éppen ez az egyik legerősebb üzenet: a kitartás nem mindig a vég nélküli hajszát jelenti, néha azt, hogy valaki időben felismeri, merre van az előre.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Magyar Arany Érdemkereszt: magyar állami kitüntetés, amellyel kiemelkedő szakmai és közéleti teljesítményt ismernek el.
- Hamari Júlia: Kossuth-díjas operaénekes, mezzoszoprán, aki nemzetközi karriert futott be, később pedagógusként is meghatározó szerepet vállalt.
- Tokody Ilona: Kossuth-díjas operaénekes, a magyar operajátszás egyik ismert alakja.
- Gheorghe Dima Zeneakadémia: kolozsvári zenei felsőoktatási intézmény, hivatalos nevén a Gheorghe Dima Nemzeti Zeneakadémia. Benedekffy Katalin itt végezte el az énekszakot.
