Egy ünnepi drónshow nemcsak látvány, hanem precíz csapatmunka is: zene, vetítés, tűzijáték és közvetítés együtt áll össze.
Aki a kész műsort látta, könnyen hiheti, hogy az augusztus 20-i látványshow leginkább a technikáról szólt. A radiocafé Krízisek és pofonok című műsorában azonban Kálmán Mátyás fényművész, médiaművész elmondta, hogy a drónok, a vetítések és a tűzijáték mögött legalább ennyire fontos a szerkesztés, a ritmusérzék és az a döntés, hogy egy grandiózus produkció ne széteső effektparádé, hanem egységes történet legyen.
A látvány nem az égen kezdődik
Egy ekkora show nem azzal indul, hogy valaki felrajzol néhány látványos formát az égre. Előbb zenei alap készül, majd storyboard, vagyis egy olyan vizuális-dramaturgiai terv, amely fejezetekre bontja az egész produkciót. Ehhez igazodnak később a vetített felületek, a fényshow, a lézershow, a drónok mozgása és végül a tűzijáték is.
Kálmán Mátyás szerint a legfontosabb cél az volt, hogy a különböző elemek egy koherens, letisztult világot alkossanak. Ez nemcsak esztétikai kérdés. Ha túl sokféle vizuális ötlet versenyez egyszerre a figyelemért, a néző végül éppen a lényeget veszíti szem elől: azt, hogy a show-nak iránya és belső íve van.
A műsorban elhangzott, hogy legalább ötven kreatív szakember dolgozott a produkción, az animációs részeken pedig mintegy tizennégy csapat. Ilyen léptékben a művészeti koordináció már önmagában is kulcskérdés: nem elég jó ötleteket hozni, azokat egymáshoz is kell igazítani.
2000 drón egyszerre
A leglátványosabb újítás kétségtelenül a drónshow volt. Kálmán Mátyás arról beszélt, hogy korábban jellemzően 5-600 drón repült egyszerre, itt viszont 2000 volt a levegőben ugyanabban az időben. Ez már nem egyszerűen nagyobb szám, hanem más léptékű technikai kihívás.
A próbákon például az is gondot okozott, hogy a drónok stabilan ugyanarra a hálózatra kerüljenek, és a jel elég megbízható maradjon. A helyszín sem volt közömbös: a Parlament környékén egészen másképp működnek a rádiós és GPS-jelek, mint egy elhagyott, tesztelésre alkalmas területen. Az első komoly próbára este 11-kor készültek, de végül hajnali négyig kellett várni, mire minden feltétel összeállt.
Jól látható tehát, hogy a drónshow nem pusztán digitális látványtervezés. A koreográfia mögött ott vannak a fizikai korlátok is. Mennyi ideig lehetnek a levegőben a drónok, milyen gyorsan tudnak egyik alakzatból a másikba átmenni, milyen messzire mozoghatnak úgy, hogy közben a látvány ne essen szét – ezek mind ugyanúgy részei az alkotói gondolkodásnak, mint a formák vagy a színek.
Miért lehet erősebb a visszafogottabb látvány
A beszélgetés egyik legérdekesebb tanulsága, hogy egy ekkora ünnepi show esetében a „minél több, annál jobb” logika nem feltétlenül működik. Kálmán Mátyás többször is hangsúlyozta: tudatosan próbáltak letisztultabb, sokszor szinte monokróm jelenetekben gondolkodni.
Ez a döntés a tűzijátéknál is megjelent. A műsorban elhangzott, hogy a 32 perces show első húsz percében is voltak kisebb tűzijáték-elemek, de vigyázni kellett az arányokra: túl sok lövés túl sok füstöt okoz, a füst pedig elnyelheti a vetítést. Ugyanakkor valamennyi füst a fényeknek még jól is állhat, mert jobban kirajzolja a fénysugarakat. Vagyis ugyanaz az elem egyszerre lehet probléma és lehetőség – attól függően, hogyan használják.
A finálé tíz perce már teljesebb tűzijáték-blokk volt, de ott is az volt a cél, hogy a látvány ne legyen széttartó vagy harsányan „diszkós”, inkább grandiózus és méltóságteljes maradjon. Ez fontos különbség: a nagy közönségnek szóló show nem feltétlenül attól emlékezetes, hogy mindent egyszerre mutat meg, hanem attól, hogy következetes vizuális nyelvet beszél.
Nem mindegy, honnan nézi a tömeg
Egy ilyen eseményt nem lehet egyetlen ideális nézőpontra tervezni. A műsorban Kálmán Mátyás arról is beszélt, hogy a teljes fizikai élményhez viszonylag szűk sáv volt a legjobb, nagyjából a Batthyány tér és környéke, illetve a Margit híd és a Lánchíd közötti budai rakpartszakasz.
Közben azonban a szervezőknek biztonsági szempontokra is figyelniük kellett. Emiatt a tűzijátékot a Lánchídon túlra, egészen az Erzsébet hídig kiterjesztették, hogy a tömeg jobban széthúzható legyen. Ez mutatja, hogy egy ekkora látványshow nemcsak esztétikai, hanem logisztikai feladat is.
A drónoknál külön szempont volt, hogy minél több irányból értelmezhető alakzatok szülessenek. Kálmán Mátyás szerint ezért sok formába valamilyen félköríves mozgást próbáltak belevinni, hogy ne csak egyetlen pontból legyenek jól olvashatóak, hanem akár a Margit híd felől, a Lánchíd felől, sőt bizonyos magasság fölött Pestről is.
A kamera másik műfajt csinál ugyanabból
A helyszíni élmény mellett a közvetítés is kulcskérdés volt. A műsorban szóba került, hogy a közmédia új híradásának indulása miatt is kiemelt figyelem jutott az augusztus 20-i közvetítésre, és a készítők folyamatosan egyeztettek arról, mi mikor történik majd a show-ban.
Kálmán Mátyás szerint az volt a cél, hogy a képernyőn is ambiciózusabb, filmszerűbb élmény szülessen. Ebben szerepet kapott Bernáth Milán is, aki új kameraszögekkel gondolkodott: közeli képekkel, a Dunán tükröződő tűzijátékkal, szokatlanabb beállításokkal. A műsorban elhangzott, hogy tizenegynéhány kamera dolgozott, miközben egy ekkora show-t akár száz kamerával is lehetne közvetíteni.
A tévés változatnak volt még egy fontos pluszrétege: a helyszínen nem használtak narrációt, a közvetítésben viszont Nyáry Krisztián irodalmi idézetekkel segítette a befogadást. Ezzel nem magyarázta túl a jeleneteket, inkább kapaszkodót adott hozzájuk. Jó szerkesztői döntésnek tűnik: ha a kép nem szorul szájbarágásra, de egy kulturális utalás elmélyítheti, akkor a kommentár nem gyengíti, hanem kiegészíti a látványt.
Inota: amikor a helyszín nem háttér, hanem anyag
A beszélgetés második felében előkerült az Inota Fesztivál is, amely egészen más közegben, de hasonló kérdésekkel dolgozik. A volt inotai hőerőmű területén rendezett esemény az elmúlt években nemcsak fesztiválként, hanem kiállítási térként is működni kezdett.
Kálmán Mátyás arról beszélt, hogy sok környékbeli látogatót maga a hely vonz: az egykori erőműhöz személyes emlékek, családi történetek kötődnek. Erre reagálva alakítottak ki olyan, zene nélküli kiállítási időszakot, amelyben a hatalmas ipari terület önállóan, fényinstallációk révén válik bejárható kulturális térré.
Itt a hangsúly már nem a távolról nézhető összképen, hanem a helyspecifikus műveken van. A hűtőtornyok belseje, a kazántér vagy a turbinacsarnok nem egyszerű felület, hanem az alkotás része. Van, amikor vetítés készül rájuk, máskor fizikai installációk költöznek be ezekbe a terekbe. Ez a fajta fényművészet kevésbé közvetíthető maradéktalanul képernyőn: sokszor az a lényege, hogy a néző körbejárja, testben is megtapasztalja.
A fény mulandó, de nem mellékes
A beszélgetésből kirajzolódó szemlélet szerint a fényművészet egyik alapélménye a mulandóság. Egy drónshow, egy vetített homlokzat vagy egy ideiglenes installáció nem tárgyként marad velünk, legfeljebb dokumentációként. Ettől azonban nem lesz kevésbé fontos.
Sőt, a mulandóság arra kényszeríti az alkotót, hogy a pillanat sűrűségében gondolkodjon. Mit látunk meg először, hogyan alakul ki egy forma, merre fordul, mennyire olvasható különböző helyekről, és mennyit bír el a szem egyszerre? Ezek a kérdések ugyanúgy művésziek, mint technikaiak.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Kálmán Mátyás: fényművész és médiaművész.
- Inota Fesztivál: az egykori inotai hőerőmű területén rendezett kulturális esemény, amely zenei programok mellett erős fényművészeti és installációs fókuszt is kap.
- Storyboard: vizuális-dramaturgiai terv, amely jelenetekre és fejezetekre bontja a készülő műsort. Ez határozza meg, hogy a különböző látványelemek milyen sorrendben és hangulatban kapcsolódjanak egymáshoz.
- Projection mapping: épületre vagy más felületre pontosan illesztett vetítési technika. Lényege, hogy az animációt az adott objektum formájához igazítják.
- Nyáry Krisztián: író, irodalomtörténész.
