HIRDETÉS

Vigyázat, Vadnyugat! (5. rész): némafilmes szuperprodukciók

A dübörgő húszas években, James Cruze és John Ford rendezésében monumentális western-közönségsikerek születtek.

A hangosfilm előtti korszakban, az 1920-as évek első felében a western műfajában a közönség belefáradt a sablonos, heti rendszerességgel érkező, rövid, egytekercses filmekbe. A zsánerbe monumentális, egész estés némafilmes szuperprodukciók leheltek új életet. Bebizonyosodott, hogy ha tehetséges filmesek komoly költségvetésből mutatják be a Vadnyugatot a vásznon, akkor valódi technikai csodákkal lehet elkápráztatni a mozilátogatókat. A két legfontosabb western ebben az érában az 1923-as Honfoglalók (The Covered Wagon), valamint az egy évvel későbbi A tűzparipa (The Iron Horse). Ezek a filmek már nem csak egy-egy banditáról szóltak, hanem nemzetépítő témákhoz nyúltak: a telepesek vándorlásához és a transzkontinentális vasútvonal lefektetéséhez.

Telepesek és műbölények

James Cruze egyáltalán nem számított westernszakos rendezőnek, inkább egy rendkívül sokoldalú, műfajok között ugráló stúdióiparosnak tekintették. A technikai precizitás embere volt. A Paramount stúdió nem azért bízta rá a Kansasből Oregonba vándorló telepesek küzdelmeit bemutató Honfoglalókat, mert értett a Vadnyugathoz, hanem mert gyorsan, hatékonyan és magabiztosan tudott irányítani bonyolult logisztikájú produkciókat, óriási embertömegeket. Így különösen érdekes, hogy éppen az ő nevéhez fűződik az első igazi epikus western.

A Honfoglalók szakított a stúdiódíszletekkel. A rendező Nevada és Utah lakatlan, vad vidékeire vitte a stábot, akik sátrakban éltek a fagyos téli és a tikkasztó nyári időjárásban. Nem maketteket használt: 500 valódi fedett szekeret gyűjtött össze, és több mint 1000 fős statisztériával, köztük számos valódi amerikai őslakossal dolgozott.

A film egyik legkomolyabb bravúrja az a monumentális jelenet volt, ahol a hatalmas szekérkaraván valóban áthaladt egy széles, sodró folyón – ezt Cruze trükkfelvételek nélkül, élesben rögzítette. Azonban a bölények vonulását bemutató képsorhoz több ezer állatra lett volna szükség. Ezt nehéz lett volna megoldani, mivel a 19. századi vadászatok miatt a vadon élő amerikai bölénypopuláció ekkorra már drasztikusan lecsökkent. Ezért Cruze itt a korai speciális effektusokat vetette be: a stáb miniatűr műbölényeket mozgatott láncokkal. Így sikerült a hatalmas, hömpölygő bölénycsorda illúzióját megteremteni.

Vonatok és valódi bölények

John Ford nevéhez több tucat korai western fűződött már, amikor a Fox Film felkérte A tűzparipa, az első Amerikát átszelő vasútvonal megépítéséről szóló film megrendezésére. A stúdiónál joggal gondolhatták: ő a megfelelő ember, aki lepipálhatja a Honfoglalókat, a konkurens stúdió sikerét.

A rendező már ekkor híres volt kíméletlen maximalizmusáról. Ford egy komplett, mozgó várost épített ki Nevada sivatagos területén a forgatáshoz. A stáb és a közel 5000 statiszta (köztük kínai, ír és olasz munkások, valamint őslakosok) vasúti kocsikban laktak a helyszínen. Ford két autentikus, polgárháborús korból származó, valódi gőzmozdonyt szerzett be a felvételekhez. Forradalmiak voltak a beállítások, amelyben a kamerákat közvetlenül a robogó vonatok elé, vagy a sínek mellé ásták be a földbe, hogy a nézők szinte az arcukban érezzék a fém és a gőz erejét. A vágástechnika és a tömegjelenetek dinamizmusa évtizedekkel előzte meg korát.

Ford nem hitt a trükkökben, ezért nem volt szüksége a Honfoglalók műbölényeire. Rezervátumokból több száz (egyes források szerint ezernél is több) valódi bölényt kölcsönzött a forgatáshoz, így hitelességben mindenképp felülmúlta a Cruze-féle megoldást.

A néma western sikerreceptje

Mindkét western szokatlanul nagy költségvetésből készült, ugyanakkor brutális kasszasiker lett. A Honfoglalók 782 ezer dolláros büdzséjével szemben 4 millió dolláros bevételt termelt a mozikban. A tűzparipa 450 ezerbe került és 3 milliót hozott. Mondhatni, ilyen tekintetben ezek voltak az Avatar megfelelői abban a korban. A kritika is lelkesen dicsérte mindkettőt – a Honfoglalókból még a teljesen elragadtatott Warren G. Harding elnök is rendelt magának egy vetítést a Fehér Házba.

A stúdiók pedig a „még nagyobb, még monumentálisabb” felkiáltással további gigantikus western produkciókba fogtak. A Tumbleweeds című 1925-ös eposzt, a westernsztár William S. Hart utolsó filmjét King Baggot rendezte. James Cruze az 1925-ös A Pony Expresszel (The Pony Express), John Ford az egy évvel későbbi Zsiványbecsülettel (3 Bad Men) kísérelte meg felülmúlni önmagát és a konkurenciát. A sivatag árvája (The Winning of Barbara Worth) rendezői székében Henry King ült 1926-ban.

Amerika épp a dübörgő húszas évek gazdasági fellendülését élte. A stúdióknak volt tőkéjük a költséges külső forgatásokra, a közönségnek pedig volt pénze moziba járni. A korszak hollywoodi receptje szerint robogott a némafilmes westernvonat, többnyire sikerrel – egy ideig.

Ki kicsoda, mi micsoda?

Paramount Pictures: 1912-ben alapított hollywoodi filmstúdió.
James Cruze: amerikai rendező, színész (1884-1942). Az 1910-es években némafilmes sztárnak számított, majd sikeres rendező lett, egészen az 1930-as évek végéig. A burleszktől a történelmi drámákig át a bűnügyi filmekig számos műfajban alkotott, de a Honfoglalók maradt a fű műve.
Fox Film: William Fox által 1915-ben alapított hollywoodi filmstúdió, a 20th Century Fox egyik elődje.
John Ford: amerikai rendező és producer (1894-1973). Négy rendezői Oscart nyert (A besúgó, Érik a gyümölcs, Hová lettél, drága völgyünk?, A nyugodt férfi), ezzel a mai napig ő a csúcstartó a kategóriában. Olyan színészek karrierjét indította el, mint John Wayne, Henry Fonda, Maureen O’Hara vagy James Stewart.
Avatar: James Cameron 2009-es, forradalmi 3D-s vizuális effektusairól elhíresült sci-fije, az azonos című mozis franchise első része. 2,9 milliárd dolláros bevételével jelenleg minden idők legsikeresebb filmje.
William S. Hart: amerikai színész, forgatókönyvíró, rendező és producer (1864-1946). A némafilmes korszak egyik legfényesebb csillaga a western műfajában.