A Hallunk titeket című antológia megmutatja, hogyan ér össze a kortárs dalszöveg, az önreflexió és a generációk közötti párbeszéd.
Mi történik, ha egy dalszöveg lekerül a színpadról, és ott marad feketén-fehéren a papíron? Megállja-e a helyét zene nélkül is? Erről beszélgetett Veiszer Alinda Borsi Bálinttal és Halász Emese Indigo-val a radiocafé Százhold című műsorában. A beszélgetés középpontjában a Hallunk titeket című, kortárs zenei szövegeket összegyűjtő kötet állt.
Átjáró két világ között
A Hallunk titeket a Trend Kiadó gondozásábajelent meg, Borsi Bálint válogatásaival és jegyzeteivel. A beszélgetésben azonban rögtön az is kiderült, hogy a kötet nem egyetlen ember munkája: Borsi külön kiemelte Edinger Kata szerkesztő szerepét, mondván, a válogatásban neki oroszlánrésze volt, a szerző pedig már csaknem egy kész anyagból dolgozott tovább, saját javaslatokkal és kiegészítésekkel.
A könyv izgalmas vállalása, hogy nem egyszerűen dalszövegeket közöl, hanem olvasási helyzetet teremt köréjük. Borsi Bálint szerint a kötetnek eleve volt egyfajta hídépítő szándéka. Nem volt könnyű ugyanis elképzelni, ki lesz az olvasó: azok a fiatalok, akiknek izgalmas lehet felismerni az intertextuális utalásokat a kortárs zenékben, vagy inkább az idősebbek, akik számára épp az lehet revelatív, hogy a fiatal dalszerzők milyen tudatos és gazdag eszköztárral dolgoznak. A cél végül az lett, hogy a két világ valahol középen találkozzon.
Más a vers és más a dalszöveg
A beszélgetés egyik alapvető kérdése az volt, hogy a dalszöveg költészet-e. Veiszer Alinda onnan indított, hogy sokan a mai szövegekből hiányolják a rendszert, a kötöttebb ritmust, a rímképletet. Borsi Bálint erre azt mondta: szerinte ez a hiány inkább a kortárs költészetben feltűnőbb, mint a dalszövegírásban.
Ahogy gyűjtötte a szövegeket, látványossá vált számára, hogy a kortárs dalszerzők mennyi klasszikus irodalmi eszközt használnak. Saját magát is olyan alkotónak nevezte, aki szereti a rímet, a ritmust és a játékot, ezért pontosan érti, honnan jön a hiányérzet. Mégis úgy látja, hogy a dalszövegnél a zene maga adja azt a szervezőerőt, amely
összetartja a szöveget akkor is, ha nincs benne hagyományos rímelés vagy kötött ritmus.
Ez fontos különbség: a dalszöveget szerinte nem érdemes úgy olvasni, mintha a vers egy alacsonyabb rendű rokona volna. A dal a zenével együtt hat. Bizonyos regiszterei épp az előadásmódban, a hangban, a jelenlétben nyílnak meg. A kötet mégis olyan szövegeket próbál megmutatni, amelyek zene nélkül is képesek valamit visszaadni ebből az erőből.
Mit tud egy szöveg, ha nincs mögötte dallam?
Halász Emese Indigo számára éppen ez a helyzet a legfeszítőbb. A kötetben három szövege is szerepel, köztük a Nárcisz, amelyről a műsorban hosszabban is szó esett. Az alkotó arról beszélt, hogy kifejezetten szorongató számára, amikor a szöveg egyszer csak ott áll leírva, és önállóan kell megállnia a helyét: nincs zene, hang, színpad és az a bizonyos „táj”, amelyben a hallgató befogadja a dalt.
Ez a bizonytalanság összefügg azzal is, ahogyan saját magára néz. Halász Emese Indigo nyíltan kimondta: nem tartja magát költőnek. Bár próbál verset írni, azt érzi, hogy ami a dalban természetesen jön, az megbicsaklik, amint versnek kezdi nevezni. Mintha maga az elvárás bénítaná meg. Ez a vallomás különösen érdekes egy olyan beszélgetésben, amelynek egyik központi kérdése éppen az, mennyire olvashatók a dalszövegek irodalomként.
A Nárcisz: mítosz, sértettség, sárga szín
A Nárcisz című dal jó példa arra, milyen sokféleképpen rétegződhet egy kortárs szöveg. Első pillantásra szinte kínálja magát a mitológiai olvasat. Borsi Bálint jegyzete szerint a cím a görög mitológia Narkisszosz-alakjára utal, aki saját tükörképébe szeretett bele, és akinek önimádata a pusztulásához vezetett. Innen ered a nárcizmus kifejezés is.
A műsorban azonban kiderült, hogy az alkotói folyamat sokkal kevésbé lineáris és „irodalomóraszerű”, mint amilyennek utólag tűnhet. Halász Emese Indigo azt mondta: a dal nem a mítoszból indult, hanem a sárga színből. Annak a személynek, akiről a szöveg szól, a sárga volt a kedvenc színe, és a dal eleinte afféle beszólásnak, egy személyesebb indíttatású zenének készült. Innen jutott el a növényi metaforákhoz, a nárciszhoz, majd a mitológiai képhez, amely már eleve ott volt a tudatában.
Vagyis a mítosz nem utólag ragasztott dísz, de nem is egy előre kifundált szerkezeti váz. Egy belső kulturális készletből előhívott kép, amely pontosan rá tudott csatlakozni egy személyes érzelemre.
Gyökerek, sebek, terápiás nyelv
A kötet fejezetei – Gyökerek, Sötét, Magam, Érintés, Közeg – szintén sokat elárulnak arról, milyen témák köré rendeződnek ezek a szövegek. Borsi Bálint elmondta, hogy a ciklusok kialakítása közben többféle struktúrával dolgoztak, de végül ezek maradtak meg mint a legerősebb csoportok. Nem előre gyártott kategóriákhoz kerestek dalokat; a szövegek rajzolták ki ezeket az irányokat.
A Gyökerek fejezet különösen hangsúlyos. Veiszer Alinda arra hívta fel a figyelmet, hogy sok szöveg foglalkozik származással, családi mintákkal, továbböröklődő sérelmekkel és az ezekből való elhatárolódás vágyával. Halász Emese Indigo szerint ez az ő életében is központi téma. A saját transzgenerációs kérdéseivel aktívan foglalkozik, terápiás folyamatban is, és fontosnak tartja megérteni, hogy a hozott minták mennyiben alakítják a személyiségét, és mit tud ezekkel kezdeni.
Ez nem pusztán magánügyként jelenik meg az életében. Elmondta, hogy a baráti körében, az egyetemen, sőt olykor a családi beszélgetésekben is téma lett mindez. Nem azért, mert mindenki ugyanúgy gondolkodna róla, hanem mert ma talán több tér van arra, hogy egyáltalán szavakat keressenek ezekre a tapasztalatokra.
A sötét tónus mögött nem feltétlenül reménytelenség van
Veiszer Alinda azt is megkérdezte, nem nyomasztó-e ennyi súlyos szöveget egymás után olvasni. Borsi Bálint szerint részben igen: a kötetben sok a kemény önvizsgálat, a belső és külső konfliktus. Ugyanakkor a végére mégsem a reménytelenség maradt meg benne, hanem valami óvatos optimizmus.
Úgy fogalmazott, hogy ezekben a szövegekben nem annyira a beletörődés, hanem inkább a szembenézés és a cselekvés igénye erős. Még a radikálisabb hangokban is inkább az érződik, hogy a megszólalók nem akarják természetesnek venni azt, ami körülveszi őket. Ez nem feltétlenül megnyugtató, de élőbb és mozgékonyabb válasz, mint az apátia.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Hallunk titeket: kortárs zenei szövegeket bemutató antológia, amely Borsi Bálint válogatásában és jegyzeteivel jelent meg.
- Borsi Bálint: költő, műfordító, a kötet válogatója és jegyzetírója.
- Halász Emese Indigo: a kötetben három szöveggel szereplő alkotó.
- Edinger Kata: a kötet szerkesztője, akinek a válogatás és a ciklusok kialakításában is fontos szerepe volt.
- Narkisszosz: a görög mitológia alakja, aki saját tükörképébe szeretett bele; a történetből származik a nárcizmus fogalma is.
