Orosz Katalin pszichológus szerint lehet tenni az állandó feszültség ellen, de a változtatást saját magunkon kell elkezdenünk, hogy elkerülhessük a kiégést.
Magasfeszültségen, folyamatos ingerözönben, elveszett kapcsolatokkal – így él egyre több ember a mai társadalomban. A radiocafé Enyhe katarzis műsorában Szatmári Róbert vendége Orosz Katalin klinikai szakpszichológus és transzperszonális terapeuta volt, aki évtizedes tapasztalata alapján beszélt arról, hogyan vált a modern kultúra önkizsákmányoló gépezetté – és mit tehetünk ellene egyénileg és közösségként.
Miért nem érezzük, hogy feszültek vagyunk?
Orosz Katalin szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy az emberek nagy része fel sem ismeri saját feszültségét. Évtizedek óta vezet autogén tréning csoportokat, és visszatérő tapasztalata, hogy a résztvevők eleinte egyszerűen nem tudják, mit jelent feszültség nélkül létezni. A felismerés apró, testi gyakorlatokkal kezdődik: szorítsd ökölbe a kezed, majd engedd el – érzed a különbséget? Ez az egyszerű mozdulat az önmegfigyelés kapuja.
A feszültség felismerésének képessége – ki és mi nyugtat meg, ki és mi borít ki – az egyik legalapvetőbb pszichológiai készség lenne. Ma azonban ez szinte teljesen hiányzik a mindennapi kultúrából.
Az úr és a szolga – egyetlen személyben
Orosz Katalin kedvenc kortárs gondolkodójaként hivatkozott Byung-Chul Han koreai-német származású svájci filozófusra, akinek A kiégés társadalma című könyve ezt a helyzetet fogalmazza meg:
a teljesítménytársadalom úgy gyarmatosította az életünket, hogy a külső elvárásokat belső kényszerre váltotta.
Az ember egyszerre lett úr és szolga önmaga felett – saját maga hajszolja a saját maga szolgáját. Ez a kettős szerepkényszer mindkét felet megterheli, és hosszú távon kiégéshez vezet.
A pszichológus szerint ennek felismerése – hogy nem kívülről jön az elnyomás, hanem belülről – az egyik legfontosabb lépés az önmegértés felé.
Kultúra, amely nem tanít meg élni
Orosz Katalin élesen fogalmazott: a mai társadalom életellenes, mert kizárólag a gázpedált ismeri – mindig több, mindig gyorsabb, mindig újabb. Nincs fék, nincs visszavétel. A TikTok-generáció esetében ez különösen látványos: a fiatalok az egyre erősebb ingerekkel próbálják elnyomni a bennük élő bizonytalanságot, tanácstalanságot, magányosságot. Csakhogy az inger nem old meg semmit, csak elfed.
Ennek következménye a gyermeköngyilkosságok emelkedése világszerte, a túlzott kockázatvállalás és az, hogy a hétköznapi, alapvető szükségletek – evés, pihenés, valódi figyelem – eltörpülnek az állandó élet-halál tétű ingerverseny mellett.
Hét perc: ennyi figyelem jut egymásra
Az egyik legmegrázóbb adat, amelyet Orosz Katalin felidézett: egy korábbi kutatás szerint egy átlagos családban a tagok napi összesen mindössze hét percet töltenek úgy, hogy ténylegesen figyelnek egymásra. Ma ez a szám valószínűleg még rosszabb lenne.
A valódi figyelem hiánya – a szemkontaktus nélküli „mi volt a suliban?” – nemcsak a gyerekeket érinti. A felnőttek sem mernek becsöngetni egymáshoz váratlanul, barátok sem tudnak igazán őszintén beszélni, illetve legfeljebb addig, amíg össze nem vesznek. A kapcsolatok felszínesedése, a small talk eluralkodása mögött a bizalomhiány áll.
Húsz kapcsolat, ami megtart
Orosz Katalin szerint a pszichológiai stabilitáshoz körülbelül húsz olyan kapcsolatra van szükségünk, amelyek megtartanak minket. Ezek nem csupa mély barátság: lehet köztük egy szomszéd újszülöttjének mosolya, egy régi tanár emléke, néhány barát, felmenők. Ha ezek a szálak elfogynak, elkezd leépülni mindaz, amit felépítettünk – nincs, aki megerősítsen, nincs, aki meghallgasson.
A kiégés egyik első jele éppen az, amikor már önmagunkra sem vagyunk kíváncsiak: „nem érdekel, hogy mi van velem”.
A változás és a születés összefüggése
A műsor egyik legszokatlanabb és legelgondolkodtatóbb gondolata az volt, amellyel Orosz Katalin a születés élményét a változástól való félelemmel kötötte össze. Szerinte az, ahogyan valaki megszületett – kapott-e azonnali testi kontaktust, volt-e ott valaki, aki elkísérte az átmeneten –, mélyen beépül a biológiába, és meghatározza, hogy felnőttként hogyan éljük meg a változásokat.
Aki jól született – ahol valaki figyelt rá, segítette az átmeneten, és fogadta az újban –, az alapreménységet kap: a változás átmegy, nem kell tőle rettegni. Aki ezt nem kapta meg, az később minden változást fenyegetésként élhet meg.
Mit lehet tenni?
Orosz Katalin szerint az egyén szintjén is sokat lehet tenni. Egyik javaslata: vegyünk elő egy füzetet, írjuk le a kérdéseinket, és másnap válaszoljunk rájuk magunknak. Meg fogunk döbbenni, mennyi minden van bennünk. Az önreflexió képessége emberi adottság, csak meg kell tanulni használni.
A társadalmi szinten a megoldás kulcsa a jól nevelt, érzelmileg tudatos gyerekek felnevelése. Ha egy gyerek megtanulja megnevezni és vállalni az érzelmeit, és felnőttként is képes erre, akkor egészen más minőségű kapcsolatokat és döntéseket fog hozni. Ez nem igényel egyetemet, csak jelenlétet és türelmet.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Orosz Katalin: Klinikai szakpszichológus és transzperszonális terapeuta. Évtizedek óta vezet autogén tréning csoportokat, foglalkozik születési traumákkal, Simonton-módszerrel és személyközpontú terápiával.
- Byung-Chul Han: Koreai-német filozófus, a berlini Universität der Künste professzora. Legismertebb műve A kiégés társadalma, amelyben a teljesítménytársadalom önkizsákmányoló mechanizmusait elemzi. Több könyve jelent meg magyarul.
- Autogén tréning: Tudományosan megalapozott relaxációs és önszabályozási módszer, amelyet J. H. Schultz német pszichiáter dolgozott ki. Rendszeres gyakorlással segít a feszültség, szorongás és stressz kezelésében.
- Transzperszonális pszichológia: A pszichológia egy irányzata, amely a személyes tapasztalaton túlmutató, spirituális és tudatállapotokkal kapcsolatos jelenségekkel is foglalkozik, integrálva a hagyományos és keleti pszichológiai megközelítéseket.
- Polikrízis: Egyszerre több, egymást erősítő globális válság egyidejű fennállása (klímaválság, gazdasági instabilitás, politikai feszültségek stb.), amelyek rendszerszintű összeomlást okozhatnak.
