A mohácsi csata ma is alakítja a magyar önképet: vereségként él bennünk, miközben a történet ennél jóval árnyaltabb.
A radiocafé Pontjókor! című műsorában Fehér Mariann vendége Hermann Róbert történész volt, a beszélgetés apropóját pedig a CEU Határtalan tudás sorozatának egyik előadása adta, amely arra a kérdésre kereste a feleletet, hogy tulajdonképpen mi veszett el Mohácsnál. Az válasz pedig nem egyszerűen az, hogy a csata elveszett, hanem az is, hogy évszázadok alatt milyen történetet mondtunk magunknak erről a vereségről.
Nem biztos, hogy kudarctörténet
Mohács kétségtelenül súlyos vereség volt. Hermann Róbert szerint azonban a probléma nem az, hogy ezt a csatát tragédiaként tartjuk számon, hanem az, hogy hajlamosak vagyunk szinte az egész magyar történelmet vereségek láncolataként látni. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Arad, Trianon, 1956: sokak fejében ez a sor áll össze a nemzeti múltból.
A történész szerint ez torz önképhez vezethet. Miközben más nemzetek többnyire a sikereiket emelik ki, a magyar emlékezet látványosan sokszor a veszteségeket helyezi középpontba. Példaként a versailles-i csaták termét hozta, ahol a francia történelem győzelmei sorakoznak, vereségek alig. Ezzel szemben a 19. századi magyar történelmi festészetben újra és újra bukásokkal, halállal és önfeláldozással találkozunk.
Ez nem pusztán művészettörténeti kérdés. Ha egy közösség folyton saját tragédiáit nézi vissza, az visszahat arra is, hogyan gondolkodik magáról. Mohács ebben a megközelítésben nemcsak történelmi esemény, hanem lelki hivatkozási pont is lett.
A magyar sereg erős volt
Fontos leszögezni, hogy a mohácsi csata nem azért veszett el, mert a Magyar Királyság hadereje eleve nevetségesen gyenge vagy korszerűtlen lett volna. Hermann Róbert úgy fogalmazott: a középkori Magyar Királyság alapvetően sikeres és meghatározó hatalom volt a térségben, csak éppen egy olyan ellenféllel találta szemben magát, amellyel szemben hosszú távon nagyon nehéz volt megoldást találni.
Az Oszmán Birodalom katonai, pénzügyi és szervezeti ereje a 17. század végéig gyakorlatilag minden európai állam számára komoly kihívást jelentett. A Mohácsnál felálló magyar sereg ráadásul nem volt jelentéktelen: 25–30 ezer ember gyűlt össze, zsoldosokkal, végváriakkal, főúri bandériumokkal és a király kíséretével. Ez európai összevetésben is komoly hadseregnek számított.
Lehet vitatkozni a taktikáról, a hadvezetésről, Tomori Pál vagy Szapolyai György döntéseiről, de a történész szerint a háború és a középkori magyar állam sorsa nem ezen múlt elsősorban, hanem a két fél közötti óriási erőkülönbségen.
Amit a tömegsírok újraértelmeznek
A Mohács körüli kutatás ma sem lezárt ügy. A műsorban szó esett a tömegsírokról is, amelyek új megvilágításba helyezhetik a csata utóéletét. Hermann Róbert az újabb kutatásokra utalva arról beszélt, hogy a feltárt sírokban valószínűleg nem a csatában elesett hősi halottak nyugszanak, hanem hadifoglyok, akiket a csata másnapján mészároltak le.
Erre a sérülések jellege utal: sok esetben ugyanazon a ponton, a nyakszirt táján láthatók a végzetes nyomok, miközben más harci sérülések kevésbé jellemzőek. Ráadásul nemcsak felnőtt férfiak maradványairól van szó, hanem nőkről és gyerekekről is, ami arra utalhat, hogy a táborok elfogott személyzetével is végeztek.
A tömegsírok kutatása azért is különösen fontos, mert a középkori európai ütközetek többségéből nem maradt fenn ilyen kézzelfogható nyom. A mohácsi sírok megtalálásában a Janus Pannonius Múzeum régésze, Papp László játszott fontos szerepet a 20. század közepén.
Kevés forrás, sok vita
A mohácsi csatát kutatni azért is nehéz, mert kevés a közvetlen magyar forrás. Hermann Róbert szerint hadijelentés lényegében nem maradt fenn a magyar oldalról: akkora volt a vereség, hogy nemigen maradt, aki megírja. A kutatók máig nagyrészt Brodarics István 1528 körül keletkezett beszámolójára támaszkodnak, amely nem csupán csataleírás, hanem a magyarságot védő szöveg is.
A történész arra is felhívta a figyelmet, hogy a csatatérkutatás, a lövedékek és leletek elemzése az utóbbi évtizedekben sokat fejlődött, de még ma is vannak egymásnak ellentmondó rekonstrukciók. Vagyis Mohács nem lezárt fejezet, hanem élő történészi vita tárgya.
Ez egyben azt is megmutatja, miért épülnek be annyira lassan az új kutatási eredmények a köztudatba. Hermann példája szerint még a sokkal jobban dokumentált 1848–49-es korszak szereplőinek megítélése is csak évtizedek alatt változott meg az oktatásban. Egy olyan eseménynél, mint Mohács, ahol a források töredékesek és a szakmán belül is folyik a vita, ez még lassabban történik.
Miért éppen Mohács?
A legtöbb magyar számára Mohács egyet jelent a vereséggel, a Csele-patak nevével és II. Lajos halálával. Ennek történelmi oka is van: a csata után kettős királyválasztás következett, majd az ország hosszú időre több részre szakadt, és Magyarország elveszítette önálló nagyhatalmi mozgásterét.
Ugyanakkor Hermann Róbert szerint a mai Mohács-kép felerősödésében nagy szerepe volt a 19. századi nemzeti romantikának. A korszak irodalma és festészete a mohácsi tragédiát olyan jelképpé emelte, amelyen keresztül későbbi nemzeti traumákról is lehetett beszélni. A Mohácsról szóló képek így sokszor egyszerre szóltak 1526-ról és 1849-ről is.
Vagyis nemcsak az esemény súlya, hanem az utólagos emlékezetformálás is hozzájárult ahhoz, hogy Mohács szinte jelkép lett a magyar veszteségtudatban.
Mit lehet ebből ma tanulni?
A beszélgetés fontos gondolata volt, hogy nem kell meghamisítani a történelmet ahhoz, hogy árnyaltabban nézzünk rá. Nem kell azt állítani, hogy Mohács győzelem volt. De azt igenis érdemes észrevenni, hogy a magyar történelem nemcsak kudarcokból áll, hanem újrakezdésekből is.
Hermann Róbert példái szerint ilyen a török kiűzése utáni 18. századi újjáépülés, az 1867 utáni fejlődés, vagy akár az a teljesítmény is, ahogyan az ország egyes korszakokban súlyos veszteségekből működőképes állapotba tudott visszatérni. Ugyanez a szemlélet Mohácsra is alkalmazható: a vereség valós, de nem bizonyítéka a magyar alkalmatlanságnak vagy történelmi értéktelenségnek.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Hermann Róbert: történész, a 19. századi magyar történelem, különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kutatója.
- Brodarics István: II. Lajos kancellárja, a mohácsi csata egyik legismertebb korabeli leírója.
- Határtalan tudás: a CEU ismeretterjesztő rendezvénysorozata, amely közérthető formában foglalkozik tudományos és társadalmi kérdésekkel.
- Janus Pannonius Múzeum: pécsi múzeumi intézmény, amelynek szakemberei fontos szerepet játszottak a mohácsi tömegsírok feltárásában és kutatásában.
- Csele-patak: a Mohácshoz kapcsolódó történelmi emlékezet egyik legismertebb helyszíne. A hagyomány szerint II. Lajos a csata utáni menekülés során itt vesztette életét.
