A gyerekkönyv-illusztráció akkor a legerősebb, ha a személyes élmény, a játékosság és az emberi jelenlét egyszerre dolgozik benne.
A radiocafé Százhold című műsorában Veiszer Alinda vendége Molnár Jacqueline illusztrátor volt, aki a könyvek mellett arról is beszélt, hogyan lesz a gyerekkorból vizuális nyelv, a kiégésből saját kötet, a bezártságból humoros maszkprojekt, a társadalmi feszültségekből pedig gyerekeket is megszólító művészeti válasz.
A gyerekkor nem téma, hanem nyersanyag
Molnár Jacqueline gyakran nyúl vissza a gyerekkorához, de nem nosztalgikus díszletként. A beszélgetésből az rajzolódott ki, hogy ez a korszak számára belső tartalék: biztonságérzet, családi közeg, emlékek és egy olyan látásmód forrása, amelyhez alkotóként ma is hozzáfér.
Mint mondta, inspiráló és védett gyerekkora volt, és amikor ezekből az érzésekből indul ki, az átmegy a munkáiba. Ez különösen fontos lehet a gyerekkönyv-illusztrációban, ahol nem pusztán történetet kell kísérni, hanem hangulatot, biztonságot, kíváncsiságot is teremteni.
Közben ez a gyerekkor nem steril emlék. Beszél a szocializmus kettős világáról is: arról, hogy volt egy kifelé mutatott és egy belső valóság. Az ő esetében ez a belső világ családi és művészeti közeg volt, sok képpel, erős színekkel és olyan élményekkel, amelyek később természetes módon beépültek a látásmódjába.
Barcelona nem háttér, hanem közeg
A műsorban szóba került az is, mennyire formálta őt, hogy kétlaki életet él, és ma már többet van Barcelonában, mint Budapesten. Férje katalán, így a város személyes értelemben is része az életének, de az interjú alapján nem egyszerűen lakóhelyről van szó. Barcelona inkább olyan kulturális közeg, ahol tovább élhet mindaz, amit korábban magával hozott.
Veiszer Alinda a képei erős színhasználata kapcsán vetette fel a mediterrán hatást, Molnár Jacqueline azonban óvatosabban fogalmazott: szerinte minden hat az emberre, de a markáns színvilág nála valószínűleg már gyerekkorban jelen volt. A barcelonai közeg inkább kibontakozni segíti ezt, nem létrehozza.
Érdekes megjegyzése volt az is, hogy a magyar kulturális élet nem csak az ország határain belül létezik. Szerinte a külföldön élő magyar alkotók is visszahatnak az itthoni közegre. Ez a mondat túlmutat egy személyes pályaképen: arról szól, hogy a kortárs magyar kultúra természeténél fogva hálózatos és nemzetközi.
Szabadság és korlátok
Molnár Jacqueline a beszélgetésben többféle alkotói helyzetről is beszélt. Más egy olyan munka, ahol a szerző teljes szabadságot ad, és más az, amikor pontos elképzeléseket vár el. Lackfi János kapcsán azt mondta: vele mindig nagyon szabad volt az alkotás, és ez a szabadság érezhető is az együttműködéseiken.
Különösen izgalmas volt, amit a már klasszikussá vált szövegek újraillusztrálásáról mondott. Amikor egy könyvnek erős vizuális előzménye van, az illusztrátornak nemcsak a szöveggel, hanem az olvasók emlékezetével is dolga akad. Saját bevallása szerint neki nehéz volt elszakadni azoktól a képektől, amelyek korábbról már beépültek a fejébe. Később azonban el tudta engedni ezt a gátat, és inkább arra figyelt, hogy a mai gyerekekhez szóljon.
Amikor a kiégésből könyv lesz
Saját kötetei közül a Robotok még a szokásosnál is személyesebb. Molnár Jacqueline arról beszélt, hogy a könyv egy olyan életszakaszban született, amikor szabadúszóként évek óta folyamatosan dolgozott, szinte megállás nélkül. Ekkor kezdte úgy érezni, hogy ő maga is „robotol”, és ha az alkotásból eltűnik az érzelem, akkor annak az egésznek nincs értelme.
A Robotok ezért nem egyszerűen könyvként került szóba, hanem emberi állapotként. A robotfigurákon keresztül szeretetről, szerelemről, születésről és kiüresedésről beszél. Vagyis arról, hogy mi különbözteti meg a működést az élettől.
Külön figyelemre méltó, amit a mesterséges intelligenciáról mondott. Nem elutasítja, eszköznek tartja, de számára éppen ez az új helyzet tette világossá, hogy a legfontosabb az, mit él át alkotás közben az ember. Úgy fogalmazott:
most mintha reneszánsza lenne mindannak, ami kézzel készült.
Különösen a gyerekkönyvkiadásban lehet ennek súlya, ahol az emberi nyom, az anyagszerűség és az egyedi kézjegy nem technikai részlet, hanem jelentéshordozó.
Humor, maszkok, kiszolgáltatottság
A Covid-időszak Molnár Jacqueline számára nemcsak megtorpanást, hanem furcsa módon feloldást is hozott. Amikor minden munka leállt, először tudott valóban pihenni. A bezártság azonban új projekteket is elindított benne.
Ilyen volt a maszkokra épülő sorozata, amelyben hétköznapi tárgyak és anyagok váltak arccá vagy maszkká. A kiindulópont nem a rettegés volt, hanem annak oldása: egy családi történet arról, hogy egy gyerek fél a maszkos emberektől. Molnár Jacqueline erre humorral válaszolt. Ez sokat elmond az alkotói attitűdjéről: a nehéz helyzetre nem tagadással, hanem játékos átfordítással reagál.
Hasonlóan erős társadalmi érzékenység jelent meg a Refugee Suitcase workshopban is, amelyet a barcelonai Picasso Múzeum programjához kapcsolódva készített. A résztvevőknek azt kellett végiggondolniuk, mit vinnének magukkal, ha menekülniük kellene. A feladat egyszerre volt konkrét és szimbolikus, és a gyerekek, felnőttek válaszaiból jól látszott, mennyire különbözően gondolkodunk otthonról, biztonságról és veszteségről.
A beszélgetés végére egy közös kulcsszó is kirajzolódott: kiszolgáltatottság. Nem biztos, hogy minden projektje tudatosan erre épül, de visszatérően az foglalkoztatja, mi történik akkor, amikor valaki külső körülmények miatt nem tud ura lenni a saját sorsának.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Molnár Jacqueline: illusztrátor és szerző, aki Budapesten és Barcelonában él.
- Veiszer Alinda: újságíró és műsorvezető, a radiocafé Százhold című műsorának házigazdája.
- Lackfi János: József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, akivel Molnár Jacqueline több köteten dolgozott együtt.
- Refugee Suitcase: művészeti workshop, amelynek középpontjában az a kérdés áll, mit vinne magával az ember, ha menekülnie kellene. A feladat a menekülés és a kiszolgáltatottság személyes átélését próbálja közelebb hozni.
