Az akkumulátoripar már része a magyar mindennapoknak, de a szabályozás és az ellenőrzés a közvélemény szerint lemaradt mögötte.
A magyar akkumulátoriparról szóló vitákban gyakran egyszerre van jelen a gazdasági ígéret, a környezeti aggodalom és a düh. A radiocafé A holnap tegnapja című műsorában Nyúl Zsuzsa Farkas Bélával, a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége Akkumulátor és Energiatárolás Munkacsoportjának vezetőjével beszélgetett arról, mekkora akkumulátor-iparág épül valójában Magyarországon, miért ilyen erős a társadalmi ellenállás, és mitől lehetne egyáltalán kezelhetőbb ez az egész konfliktus.
Nagy iparág épül, de nem úgy, ahogy a számok mutatják
A bejelentett beruházások alapján Magyarország az elmúlt években valóban komoly szereplővé vált az európai akkumulátorgyártás térképén. Farkas Béla szerint a bejelentett kapacitások összesen 255 gigawattot tesznek ki, de
ez nem azonos a ténylegesen kiépült, végképp nem a teljes kapacitáson működő termeléssel.
A műsorban elhangzottak szerint a mostani helyzet inkább az, hogy ennek a tervezett kapacitásnak még a felénél is kevesebb épült ki, és a jelenlegi kapacitás nagyjából a teljes terv negyedét jelenti. Közben olyan új gyárak is indulnak, mint a CATL és az EVE üzemei, de az sem biztos, hogy a korábban beharangozott maximumokat mindenhol valóban elérik majd.
Ez fontos, hiszen a közbeszédben sokszor önálló életet élnek a bejelentett számok. Pedig az akkumulátoripar valós súlyát nemcsak a gyártócsarnokok mérete mutatja, hanem az is, hogy mekkora anyagmozgást, vízigényt, logisztikát és hulladékkezelési feladatot hoz magával.
Farkas Béla becslése szerint teljes kiépülés mellett az akkumulátorgyárak évente körülbelül egymillió tonna anyagot mozgatnának meg, befelé alapanyagként, kifelé késztermékként. És ehhez még hozzájönne egy jelentős hulladékipari háttér is.
A legnagyobb gond a lemaradó szabályozás
Az akkumulátorgyártás körüli legsúlyosabb magyar probléma nem egyszerűen az, hogy ez egy kockázatos iparág – a fő gond, hogy a szabályozás, a környezeti tervezés és a hatósági felkészültség nem tartott vele lépést.
Farkas Béla szerint
nem készült el az a stratégiai környezeti vizsgálat, amelynek egy ilyen léptékű új iparág létrejötte előtt meg kellett volna születnie.
Ennek kellett volna választ adnia arra, hogy hol van helye az akkumulátorgyáraknak, lesz-e elég víz, munkaerő, infrastruktúra, és milyen környezeti kockázatokat kell előre kezelni.
A gond szerinte az, hogy ha a legfontosabb alapdöntések hiányoznak, akkor a későbbi részletszabályok is hiányosak maradnak. Így jutunk el oda, hogy laborok már képesek bizonyos anyagokat mérni, de sokszor nincs egyértelmű, közérthető viszonyítási pont arra, hogy a kimért érték biztonságos-e vagy sem.
Ez a helyzet nemcsak szakmai, hanem társadalmi szempontból is romboló. Ha az emberek azt érzik, hogy mérnek ugyan valamit a közelükben működő gyár kapcsán, de senki nem tudja világosan megmondani, hogy az eredmény mit jelent az ő kertjükre, gyerekükre vagy egészségükre nézve, abból aligha lesz közbizalom.
A transzparencia hiánya önálló kockázat
Farkas Béla egyik legfontosabb kulcsszava a transzparencia volt. Szerinte az akkumulátoripar magyarországi történetében szinte minden probléma levezethető abból, hogy
a telepítések és engedélyezések elején kevés volt az információ, gyenge volt a társadalmi párbeszéd,
és a lakosság sokszor úgy érezte, hogy a döntések a feje fölött születnek.
Ennek következménye a félelem, majd a harag, végül a teljes elutasítás. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy egy új iparágtól tartanak az emberek, hanem arról is, hogy a rosszul kezelt indulás miatt a bizalom eleve nem tudott kialakulni.
A szakember szerint mára odáig jutott a helyzet, hogy egy akkumulátorhulladék-feldolgozó beruházás társadalmi elfogadása is rendkívül nehéz, pedig a gyártásból keletkező selejttel és hulladékkal valamit kezdeni kell.
Ebben van a magyar helyzet egyik paradoxona: a gyárak termelnek, a hulladék keletkezik, de a feldolgozóipar társadalmi és politikai mozgástere egyre szűkebb.
Mi történik az akkumulátorral, amikor már nem használható?
A beszélgetés második felében a fókusz az akkumulátorhulladékra került. Farkas Béla részletesen beszélt arról, hogy egy elhasznált lítiumion-akkumulátor nem egyszerűen szemét, hanem olyan összetett anyaghalmaz, amelyben értékes fémek és komoly kockázatok egyszerre vannak jelen.
A nikkel, a kobalt, a réz, az alumínium vagy a grafit mind olyan anyagok, amelyeket megfelelő technológiával vissza lehet nyerni. A feldolgozás első fontos állomása az úgynevezett black mass, vagyis az a keverék, amely a mechanikai bontás után keletkezik, és amelyből később a hasznosítható komponenseket választják szét.
Csakhogy ez a folyamat veszélyes is lehet. A sérült vagy még feszültséget tartó cellák tüzet vagy robbanást okozhatnak, az elektrolit gyúlékony, a por formában kijutó nikkel- és kobalttartalmú anyagok pedig egészségkárosítóak lehetnek. Farkas Béla ugyanakkor azt is hangsúlyozta:
ezek a kockázatok műszakilag kezelhetők lennének, ha megfelelő technológia, ellenőrzés és beruházói fegyelem társulna hozzájuk.
Másképp fogalmazva: nem a veszély hiánya a reális cél, hanem a kockázatok szakszerű minimalizálása.
Az uniós elvárások közelednek
A beszélgetésben többször előkerült az az EU 2023/1542-es akkumulátorrendelete, illetve az Európai Bizottság akkumulátorrendelete, amely egyre szigorúbb újrahasznosítási, visszanyerési és átláthatósági követelményeket ír elő. Ez nemcsak a gyártásra, hanem a teljes életciklusra, vagyis a hulladékkezelésre is nyomást helyez.
Farkas figyelmeztetett, hogy ha Magyarországon nem alakul ki időben megfelelő feldolgozókapacitás, akkor a hulladékot messzebbre kell vinni. Ez pedig költséget, karbonterhet és versenyhátrányt jelenthet egy olyan iparágban, ahol amúgy is nagyon alacsony marzsokkal dolgoznak.
Közben a hazai intézményi rendszer átalakítása is napirenden van: 2027-től indul az Országos Élőkörnyezet-felügyeleti Főhatóság működése, amelytől
a szakma több szakértelmet és koncentráltabb ellenőrzést remél.
A tudásbázis oldalán is látszik a késlekedés. Farkas Béla példaként említette, hogy a képzési irányok között is csak későn jelennek meg azok a tárgyak, amelyek ehhez az iparághoz és különösen a környezeti kockázatok kezeléséhez kellenek.
Akkumulátor kell, de hogyan lesz elfogadható?
Az akkumulátorok körüli konfliktusban van egy nehezen feloldható kettősség. Miközben sokan tiltakoznak a gyárak ellen, a modern élet számos területe már most sem tudna működni ilyen energiatárolási technológiák nélkül. Az elektromos közlekedés, az energiatárolás és a fosszilis függés csökkentése mind ebbe az irányba tolják a világot.
Ez azonban nem érv arra, hogy bármit, bárhol, bármilyen szabályozással el lehessen fogadtatni. Láthatóvá teszi viszont, hogy a vita már régen nem arról szól, lesz-e akkumulátoripar, hanem hogy
lesz-e mögötte olyan átlátható, ellenőrizhető és szakmailag védhető rendszer, amely mellett a lakosság nem érzi úgy, hogy kísérleti nyúllá vált.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Farkas Béla: a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége Akkumulátor és Energiatárolás Munkacsoportjának vezetője.
- Akkumulátorrendelet: az Európai Unió akkumulátorokra és hulladékakkumulátorokra vonatkozó új szabályozási kerete. Célja, hogy a gyártástól az újrahasznosításig egységesebb és szigorúbb követelményeket írjon elő.
- Black mass: az akkumulátorok mechanikai bontása után keletkező anyagkeverék, amely értékes fémeket és egyéb komponenseket tartalmaz. A további újrahasznosítás egyik kulcsfontosságú köztes terméke.
- NMP: az akkumulátorgyártásban használt oldószer, amelynek környezeti és egészségügyi kockázatai miatt a mérése és a határértékei kiemelten fontos kérdések.
- Stratégiai környezeti vizsgálat: olyan előzetes tervezési és értékelési folyamat, amely azt vizsgálja, milyen környezeti következményei lehetnek egy nagy állami vagy iparági fejlesztési iránynak.