Egy gyerekszínész mögött is munka, alázat és önfegyelem áll, nem csak korai siker és ismertség – és ekkor indulhat egy teljes karrier is.
Van, aki gyerekként belecsöppen a reflektorfénybe, aztán vagy elsodorja a hírnév, vagy egész életére meghatározza, hogyan viszonyul saját magához. Kovács Robi a radiocafé Kettes számrendszer című műsorában arról beszélt, hogy nála az ismertség nagyon korán jött, de a szerénység még korábban. Története nemcsak nosztalgikus televíziós visszatekintés, hanem megemlékezés arról is, mit jelent valójában színésznek lenni.
Nem gyerekszínész, hanem gyerekszereplő
Kovács Robi már gyerekként sem szerette automatikusan magára húzni a „gyerekszínész” megnevezést. Ahogy felidézte, interjúkban
inkább azt mondta: ő gyerekszereplő.
Ennek nem póz volt az oka, hanem valami nagyon korai önfegyelem. Úgy fogalmazott, hogy a színész megnevezést ki kell érdemelni, és ehhez nem elég a tehetség vagy az, hogy egy gyerek sikeresen szerepel a kamera előtt. Tanulás, szakmai út és tapasztalat is kell hozzá.
A műsorban arról is szó esett, hogy a régi szakmai szóhasználat szerint a Színház- és Filmművészeti Egyetem diplomás végzettjeit gyakran színművésznek nevezték, míg más úton megszerzett minősítéssel valaki „csak” színész lehetett. Kovács Robi elmondta: neki színész egyes minősítése van, tehát hivatalosan színész, de ezt a szót egyébként is közelebb érzi magához.
A harsány kisfiútól az első próbafelvételig
Pályája kezdete nem klasszikus „szülői projekt” volt. Nem arról beszélt, hogy édesanyja és édesapja castingról castingra hordta volna, hanem arról, hogy benne már óvodáskorban megjelent az a bizonyos harsány, exhibicionista késztetés.
Verseket mondott, remek memóriája volt, és a család hamar észrevette, hogy nemcsak megjegyzi a szövegeket, hanem hangsúlyozni is tud. Egy régi gyerekkönyv, a Hóc-Hóc katona különösen fontos emlék maradt számára: képről felismerte, melyik vershez tartozik az illusztráció, és hibátlanul végigmondta a szöveget.
Ehhez társult a kor hangulata is. Kovács Robi felidézett egy óvodában tanult, szovjet katonáról szóló verset is, amelyet gyerekként teljes átéléssel, például buszmegállóban is szavalt, miközben még semmit sem értett annak ideológiai jelentéséből. A jelenet egyszerre komikus és pontos korrajz: egy gyerek természetesen mondja, amit megtanult, a felnőttek pedig zavarba jönnek attól, amit a korszak nevelt bele a hétköznapokba.
Ózdtól Kőbányáig, majd a televízióig
Kovács Robi Budapesten született, de ötéves koráig Ózdon élt, majd 1981-ben költöztek fel Budapestre, Kőbányára, az Újhegyi lakótelepre. Azt mondta, sem színházi közeg, sem különösebb intézményes felkészítés nem vette körül: versmondó- és prózamondóversenyeken indult, nyert, és lényegében
autodidakta módon fejlődött.
A fordulatot édesanyja munkája hozta. A Magyar Honvédség Művelődési Házában, a Stefánia úton dolgozott, ahol Kovács Robi is sokat megfordult. Egy nézői találkozón itt figyelt fel rá Katkics Ilona, aki próbafelvételre hívta. A nagyhangú, magabiztos kisfiú azonban ott váratlanul megszeppent. Mégis bekerült a hivatalos nyilvántartásba, ahonnan később érkeztek a táviratok a válogatásokra.
„Senki, ez az én stílusom”
Az igazi áttörést Takács Verának köszönhette. A rendező a egy válogatáson kérte, hogy mondjon valamit, mire Kovács Robi elszavalta Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versét. Takács Vera rákérdezett, ki tanította be neki, ő pedig azt felelte: „Senki, ez az én stílusom.”
A mondat megmaradt a rendezőben. Kovács Robi bekerült a Kicsi a bors… című sorozatba, majd nagyobb feladatot kapott, amikor a történet szerint Malek Miklós öccsét játszotta. Ebben a szerepben már több szövege volt, és ekkor érte az első valódi „sztárélmény” is : egy mozgólépcsőn hallotta meg maga mögött, hogy „ott az a gyerek, aki elrontotta a videót”.
Ezután jött A világ legrosszabb gyereke, amit 1986-ban mutattak be, és fenekestül felforgatta a színész életét. A film a Kőszegi Gyermekfilmszemlén közönségdíjat kapott, ő pedig egyéni díjat az alakításáért. Innen datálja azt az időszakot, amikor már folyamatosan felismerték az utcán.
A hírnév más dimenzió volt
A 80-as és 90-es évek televíziós ismertségéről is beszélt. Abban az időben, aki képernyőre került, azt a nézők szinte nem is hétköznapi emberként kezelték. Nem rosszindulatból, inkább abból a különös távolságból, amit a televízió teremtett.
Ezt egy Kölyökidőhöz kötődő emlékkel érzékeltette. Amikor a műsor sikere csúcsán vidéki közönségtalálkozóra érkeztek egy öreg mikrobusszal, a fogadásukra érkező pedagógus rácsodálkozott: „Ezzel jöttek?”. Mintha legalább limuzint és testőröket várt volna. A történet egyszerre mulatságos és árulkodó:
a képernyőn látott arcokhoz a közönség hajlamos volt valami földöntúli aurát társítani.
Kovács Robi viszont épp ettől próbált távolságot tartani. Élvezte a szereplést és a népszerűséget, de úgy érezte: amikor nincs képernyőn, nincs oka annak, hogy bárki különleges bánásmódban részesítse. Ugyanúgy utazik a metrón, sétál a parkban, intézi az ügyeit, mint bárki más.
Mit kezd egy gyerek a sikerrel?
A gyerekkori siker feldolgozása önmagában komoly feladat. Kovács Robi szerint egy gyereknek ezt valahogy meg kell értenie magában: mi történik vele, amikor hirtelen felismerik, interjúk készülnek vele, és az egész ország beszél róla.
Azt mondta, szerinte ilyenkor két véglet van: valaki elszáll, vagy inkább befelé fordul. Ő az utóbbihoz állt közelebb. Nem tagadta, hogy
jól esett a rajongás, de közben megmaradt benne az igény arra, hogy „ember maradjon”.
Ez a gondolat ma is érvényes. A gyerektehetségekről szóló nyilvános beszéd sokszor a sikerre koncentrál, miközben kevesebb szó esik arról, hogy a figyelem, a rajongás és az elvárások mekkora terhet is jelenthetnek. Kovács Robi történetében épp az a figyelemre méltó, hogy ezt utólag sem romantizálja.
A szereplés öröme és a felelősség szeretete
A beszélgetés végén már a jelen is szóba került: arról mesélt, hogy társulatvezetőként olyan közeget szeret maga körül, ahol szeretetteljes, felszabadult a munka, és a turné inkább emlékeztet egy felnőtt osztálykirándulásra, mint feszült hatalmi játszmára. Ugyanakkor azt is világossá tette, hogy a végső döntéseket neki kell meghoznia.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Takács Vera: Balázs Béla-díjas szerkesztő-rendező, a magyar televíziózás fontos alkotója, aki a Kölyökidő írója és rendezője is volt. Kovács Robi pályakezdésében kulcsszerepet játszott.
- Kölyökidő: A Magyar Televízió népszerű ifjúsági műsora volt, amely a 80-as és 90-es években generációs élménnyé vált. Sok fiatal szereplő innen lett országosan ismert.
- Színház- és Filmművészeti Egyetem: A magyar színészképzés legismertebb intézménye.
- Kőszegi Gyermekfilmszemle: Gyerek- és ifjúsági filmekhez kapcsolódó filmes esemény.
- Színész egyes minősítés: Szakmai minősítés, amely hivatalos besorolást adhatott azoknak is, akik nem a színművészeti felsőoktatásból érkeztek a pályára.
