A ma 500 évvel ezelőtti mohácsi csata valódi erőviszonyai és az akkori döntések háttere sokkal összetettebb, mint a közhelyek sugallják.
A radiocafé Dzsungelharc című műsorában B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum történésze arról beszélt: a mohácsi csata nem egyszerűen a belső széthúzás vagy a „gyenge utódok” miatt lett nemzeti tragédia. A vereség hátterében egy világhatalommá növekvő szomszéd, merev államszervezeti korlátok, logisztikai nehézségek és nagyon is racionális, mégis szűk mozgásterű politikai döntések álltak.
Nem a magyar állam ereje tűnt el, az erőviszonyok változtak
A Mohácsról szóló legismertebb elképzelések szerint Mátyás király egy erős országot hagyott hátra, amelyet az önző főurak és a gyenge királyok gyorsan szétziláltak. B. Szabó János szerint ez csak félig igaz. A Magyar Királyság valóban erős állam volt a késő középkori Európában: mérete, népessége és jövedelmei alapján a térség meghatározó hatalmának számított.
A gond az volt, hogy a déli szomszédban eközben egészen más léptékű hatalom nőtt fel. Az Oszmán Birodalom a 16. század elejére nemcsak a Balkánon volt meghatározó, hanem keleti és közel-keleti hódításaival világbirodalmi szintre lépett. A történész szerint a magyar történeti emlékezetből jórészt kihullott, hogy valójában mekkora ellenféllel kellett szembenézni.
Amíg a Magyar Királyság a maga régiójában erősnek számított, addig az oszmánok ekkorra már Egyiptom, a szent városok, a közvetítő kereskedelem és a jelentős vámbevételek fölött is rendelkeztek. B. Szabó János a műsorban úgy fogalmazott: az oszmán szultán jövedelme már az 1510-es években is messze meghaladta a magyar királyokét, a hódítások után pedig tovább nőtt. A leiratban említett becslés szerint miközben a Magyar Királyság éves állami bevétele nagyjából 500 ezer arany lehetett, az Oszmán Birodalomé elérhette a 12 millió aranyat.
Miért éppen Magyarország?
Jogosnak tűnő kérdés: ha az oszmánok a Közel-Keleten is terjeszkedtek, miért volt fontos nekik Magyarország? A válasz egyik fele földrajzi. B. Szabó szerint az Oszmán Birodalmat ekkor már balkáni birodalomként is érdemes nézni, a Magyar Királyságnak pedig „bejárása” volt erre a térségre.
Ezt ma hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig a magyar seregek nemcsak védekeztek, hanem időről időre át is jártak a Balkánra. A műsorban szóba került, hogy még II. Ulászló alatt is voltak olyan hadjáratok, amelyek során magyar seregek Bulgáriát, Boszniát és Szerbiát dúlták. Nándorfehérvár pedig nemcsak vár volt, hanem stratégiai hídfő: amíg magyar kézen maradt, addig oszmán szemmel a Balkán sem volt teljesen biztonságos.
Vagyis nem arról volt szó, hogy egy érdektelen, szegény peremterületre rontott rá a szultán. Magyarország egyszerre volt akadály, hídfő és politikai-katonai fenyegetés a birodalom balkáni magterülete felől nézve.
A pénzhiány valós volt, de nem úgy
A Jagelló-kor megítélésében is sok a leegyszerűsítés. A közkeletű változat szerint Mátyás után kiürült a kincstár és szétesett a központi hatalom. A történész szerint a kép bonyolultabb. Mátyás halálakor a királyi jogkörök nem gyengültek meg egyik napról a másikra, és a magyar király továbbra is a legerősebb hatalmi tényező maradt az országon belül.
Az viszont igaz, hogy a hadviselés rendkívül drága volt. A műsorban elhangzott példa szerint az 1525-ös jajcai expedíció, vagyis egy 6–8 ezer fős sereg háromhetes akciója mintegy 60 ezer aranyforintba került. Ez már önmagában mutatja, mekkora pénzügyi terhet jelentett akár egy korlátozott hadművelet is.
A korábbi reformok és a jövedelmek decentralizálása miatt a pénz egy része helyben maradt a főuraknál és a bandériumok fenntartására ment el. Ettől a rendszer még működött, csak a királyi kincstárban kevesebb készpénz látszott. Ezzel szemben az oszmánok olyan tartalékokkal rendelkeztek, amelyekből egy mohácsi méretű hadjárat szinte kigazdálkodható volt.
Nem az információ hiányzott, hanem a mozgástér
A mohácsi vereséget gyakran kapcsolják a rossz felderítéshez is: miért nem tudták a magyarok pontosabban, merre indul a szultán? B. Szabó János szerint
a helyzet a mai információs túlterheléshez hasonlított.
Nem az volt a baj, hogy nem érkezett hír, hanem az, hogy túl sok, egymásnak ellentmondó hír érkezett.
Ebben a korban a Velencei Köztársaság rendelkezett az egyik legjobb hírszerző hálózattal, mégsem tudott mindig biztos választ adni arra, mire készül a szultán. A budai udvar sem volt rosszul informált: a Magyar Királyság számára létkérdés volt mindent tudni az oszmánokról, és a Balkánon mozgó közvetítő figurák fontos szerepet játszottak a híráramlásban.
A gond az lehetett, hogy a középkori állam működése lassú és merev volt. Hiába jött korán a hír az 1526-os támadásról, az országgyűlés nem ült össze hamarabb, az adót nem lehetett tetszés szerint előbb beszedni, és a hadsereget sem lehetett egyszerűen bármikor összerántani.
A logisztika legalább akkora ellenfél volt, mint a szultán
Ez az a pont, ahol Mohács története igazán modernnek hat. A történész szerint a Magyar Királyság nemcsak katonai, hanem ellátási korlátokba is ütközött. Mohácsnál a király táborában nagyjából 27 ezer katona lehetett, a kísérőkkel együtt akár 40 ezer ember is megjelenhetett.
Ez óriási tömeg volt egy olyan országban, ahol a legnagyobb városegyüttes, Buda, Óbuda és Pest együtt is nagyjából tízezer lakost számlált. Ennyi embert etetni, itatni, mozgatni már önmagában hatalmas feladat volt. A korabeli magyar hadszervezet alapvetően önellátásra épült: a katonák maguk vásárolták meg az élelmet. Tavasszal azonban még nem volt friss termés, a készletek szűkösek voltak, az árak magasak, a mennyiség kevés.
B. Szabó szerint ezért ekkora hadsereget Magyarország valójában csak aratás után tudott felállítani. Az oszmánok viszont már az előző évi termésből készültek, hatalmas birodalmi raktárakkal és jóval nagyobb logisztikai kapacitással. Ez nem mellékes technikai különbség volt, hanem az egyik döntő strukturális eltérés.
Nem fejetlen roham volt
A mohácsi csatáról sokáig úgy élt a kép, hogy a magyar sereg lényegében belerohant a török ágyúkba, és ezzel maga pecsételte meg a sorsát. A történész értelmezése szerint ez azonban túlzottan leegyszerűsítő.
A csata elején a magyar támadás kifejezetten sikeres volt. A magyar roham gyakorlatilag lesodorta a mezőről a ruméliai seregtestet, vagyis az oszmán hadsereg egyik fő részét. A helyzetfelismerés jó volt, a támadás időzítése is működött: a magyar vezetés észrevette, hogy az ellenfél rendje megbomlott, és kihasználta ezt.
Később a magyar balszárny az anatóliaiakat is visszanyomta. A probléma nem az volt, hogy az első támadás eleve elhibázott volt, hanem hogy fokozatosan megérkeztek az újabb oszmán erők, a korábbi részsikereket pedig a túlerő elkezdte ledolgozni. Mire a magyar lovasság eljutott a janicsárok és a szultáni központ közelébe, már megváltozott a helyzet.
I. Szulejmán még augusztus 29-én este sem tudta biztosan, hogy megnyerte a csatát. A törökök újabb magyar rohamra számítottak. Ez sokat elmond arról, mennyire kemény és kiélezett ütközet volt Mohács.
Nem volt minden mindegy
A beszélgetés egyik fontos következtetése, hogy Mohács nem egyszerűen a gyávaság, a fejetlenség vagy a nemzeti önfeladás története. Ellenkezőleg: a magyar sereg a lehetőségeihez képest keményen és többször is sikeresen harcolt.
Ez persze nem változtat a következményeken. De segít pontosabban látni, hogy a vereség mögött nem egyetlen rossz döntés vagy egyetlen bűnös csoport állt, hanem egy egész korszak szerkezeti korlátai. Az ország nem egy gyenge, működésképtelen romhalmaz volt, hanem egy olyan középhatalom, amelynek szembe kellett néznie egy nála jóval gazdagabb, nagyobb és szervezettebb világbirodalommal.
Talán éppen ettől válik Mohács ma is fontos történetté: nemcsak arról szól, hogyan veszítettünk, hanem arról is, milyen könnyen egyszerűsítjük le a múltat, ha utólag már ismerjük a végét.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- B. Szabó János: történész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa.
- Ruméliai seregtest: az oszmán hadsereg egyik fő része, a birodalom európai területeiről szervezett erő. A mohácsi csata elején ezt érte az első sikeres magyar támadás.
- Janicsárok: az oszmán szultán elit gyalogos katonái, akik fegyelmezett, jól szervezett magot alkottak a hadseregen belül. A csatában védelmi állást foglaltak az ágyúszekerek mögött.
- Bandérium: főúri vagy egyházi zászló alatt kiállított katonai egység a középkori Magyar Királyságban. Fenntartása részben decentralizált adóztatásból történt.
- Jajca: fontos magyar végvár Boszniában, amelyet még Mátyás király szerzett meg. Ellátása a 16. század elején külön hadjáratokat igényelt.
