Az elakadás nem mindig múltidézésért kiált: néha célzott stresszfeldolgozás segíthet újra mozgásba hozni a jelent.
Mi történik akkor, amikor valaki kívülről rendben van, mégis újra és újra ugyanott akad el? És mit kezdjen azzal az ötven fölötti generáció, amelyben még sok erő, tudás és tapasztalat van, miközben a társadalom gyakran fél szemmel mint az életből kifelé tartóra néz rá? A radiocafé Pontjókor! című műsorában Fehér Mariann Mélykuti Ilonával beszélgetett arról, hogyan kapcsolódik össze a hasznosságérzés, a szorongás és a célzott stresszfeldolgozás.
Nem akarnak eltűnni
Mélykuti Ilona rámutatott, hogy az ötvenes-, hatvanas-, hetvenes nemzedékről ma sem gondolkodunk igazán stratégiai kérdésként. Pedig rengeteg olyan ember van ebben az életkorban, aki már nincs a negyvenes évei tempójában, de még bőven van benne energia, tudás és tenni akarás.
Ehhez képest sokan azt élik meg, hogy egyszer csak mintha nem lenne többé szükség rájuk. Nem feltétlenül azért, mert valóban haszontalanná váltak, hanem mert megszűnnek azok a szerepek, amelyek addig visszaigazolták az értéküket. Mélykuti Ilona tapasztalata szerint nem ritka, hogy valaki ezzel a fájdalommal érkezik meg hozzá:
nem tud beletörődni abba, hogy az élete innentől csak passzív időtöltésből álljon.
A probléma mögött szerinte egy generációs tanulás is áll. Az a belső parancs, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha „leteszünk valamit az asztalra”, sokakban olyan erős, hogy a puszta létezés örömét, az önmagában vett emberi értéket nehezen tudják elfogadni.
A makrovilágtól a mikrovilágig
Mélykuti Ilona pályája a médiából vezetett a segítő munkához. Elmondta, hogy korábban a „makrovilágban” élt: rádiós és televíziós műsorokat vezetett, sok emberhez szólt egyszerre. A mostani munkájában viszont
egyetlen ember ül vele szemben, és figyelme teljesen rá irányul.
Ebben látja az egyik legnagyobb különbséget: itt közvetlenül érzékelhető, történt-e valami. Ha a másik megkönnyebbül, sírni kezd, vagy egyszerűen láthatóan oldódik benne valami, az azonnali visszajelzés. Nem elvont közönséghez szól, hanem konkrét emberrel dolgozik.
Ez a személyes jelenlét fontos kulcsa annak is, ahogyan az NLP-ről és a wingwave-ről beszél: nem mindent megoldó rendszerekként, hanem célzott, helyzethez illesztett eszközökként.
Érzésekből kiindulva
Az NLP-t Mélykuti Ilona olyan módszerként írta le, amely sokszor megkerüli a hosszas racionalizálást. Nem abból indul ki, hogy az ember pontosan és szabatosan meg tudja fogalmazni, mi a baja, hanem abból, hogy valamit érez: például szorít a gyomra, összeszorul a torka, befeszül a mellkasa.
A beszélgetésben elhangzott példa szerint ha valaki azt mondja, három éve újra és újra jelentkezik az államvizsgára, de végül mindig lemondja, akkor a munka akár egy testérzetből is elindulhat. Hol van ez az érzés a testben? Milyen színe lenne? Milyen hangja vagy íze?
A válasz ilyenkor nem elemzés, hanem sokszor azonnali szimbólum: „lila”, „keserű”, „hangos”.
Innen kezdődik a munka. Nem a teljes élettörténet feltárása, hanem annak a belső képnek vagy érzéscsomagnak az átalakítása, amely az adott helyzetben blokkol. Ezért hangsúlyozta többször is Mélykuti Ilona, hogy ez nem pszichoterápia, hanem coachingjellegű, jelenre fókuszáló folyamat.
Az NLP magyarországi oktatásának korai időszakáról is szó esett: Mélykuti Ilona szerint 2000 körül kezdett tanulni Bíró Gyulától, amikor itthon még kevesen taníthatták a módszert.
A wingwave: konkrét stresszre, konkrét helyzetben
A másik hangsúlyos módszer a wingwave coaching volt, amelyet Mélykuti Ilona stresszfeldolgozó eszközként mutatott be. A műsorban úgy fogalmazott: ha a pszichoterapeuta vagy pszichológus a vízvezetékszerelő, akkor ő inkább a duguláselhárító. Vagyis
ott segít, ahol egy adott ponton eldugult a rendszer, és újra áramlásra van szükség.
A wingwave nem általában a személyiséget akarja átdolgozni, hanem egy konkrét problémára fókuszál. Például arra, hogy valaki bizonyos helyzetekben miért kap fejfájást, miért kezd köhögni vagy miért bénul le egy vizsga előtt.
A beszélgetésben több ilyen eset is előkerült. Az egyik kliens azt figyelte meg magán, hogy amikor megoldhatatlannak tűnő feladattal kerül szembe, megfájdul a feje. A közös munka során egy 14 éves kori élményhez jutottak el: a szülők válásának időszakához. Egy másik történetben egy költözés miatt feszült nőnél jelentkezett köhögés és hányinger, és a folyamat során családi mintázatok, továbbadott feszültségek rajzolódtak ki.
A módszer lényege tehát az, hogy a jelenben jelentkező stresszhez próbál meg utat találni, olykor korábbi életeseményekhez kapcsolódva, de mindig az aktuális elakadás felől közelítve.
Nem mindenkinek, nem mindenre
A beszélgetés egyik legfontosabb szakmai részében előkerült a kompetenciahatár. Mélykuti Ilona egyértelműen fogalmazott: ő
egészséges lelkületű, elakadással küzdő emberekkel dolgozik.
Akinél diagnózis van, annak minimum klinikai szakpszichológusra vagy pszichiáterre van szüksége.
Ez azért lényeges, mert a stresszoldó vagy coachingeszközök könnyen túlértékelődhetnek, ha nem tesszük melléjük a korlátokat. A műsorban viszont világosan elhangzott, hogy vannak helyzetek, amikor nem ez a megfelelő út, illetve olyan esetek is, amikor más szakemberrel együtt érdemes dolgozni.
Mélykuti Ilona arról is beszélt, hogy előfordult már: addiktológust keresett valakinek, mert a probléma súlya ezt indokolta. Máskor pedig klinikai pszichológus küldött hozzá klienst azzal, hogy segítsen csökkenteni a feszültséget, hogy a terápiás munka továbbmehessen. Ez a fajta együttműködés józanabb képet ad a módszerekről, mint bármilyen túlzó ígéret.
Mit vihet ebből magával az olvasó?
A beszélgetést hallgatva nem állíthatjuk tehát, hogy minden elakadás gyorsan megoldható, és az sem, hogy minden problémára ugyanaz a válasz. Különbséget kell tenni aközött, amikor valaki egy konkrét helyzetben blokkol, és amikor mélyebb, diagnosztizálható lelki zavarral küzd.
Az is világosan kirajzolódott, hogy az ötven feletti életszakasz nem pusztán veszteségtörténet lehet. Sokaknál épp itt kerül előtérbe a kérdés, hogy hogyan lehet újraértelmezni az értékességet, a hasznosságot és a belső mozgásteret. Ha pedig valaki azt érzi, hogy újra és újra ugyanabba a falba ütközik, akkor az első fontos lépés talán nem is a nagy megfejtés, hanem annak felismerése, hogy az elakadás neve kimondható — és segítséget kérni nem késő.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Mélykuti Ilona: NLP-tréner, stresszfeldolgozó coach, újságíró és műsorvezető.
- NLP: a neurolingvisztikus programozás rövidítése. A beszélgetésben olyan, jelen idejű elakadásokra fókuszáló megközelítésként jelent meg, amely testérzetekkel, belső képekkel és szimbólumokkal is dolgozhat.
- Wingwave coaching: stresszfeldolgozásra használt coachingmódszer, amelyet Mélykuti Ilona célzott, konkrét problémákra alkalmazott eszközként mutatott be.
- Bíró Gyula: a beszélgetésben a magyarországi NLP-képzés egyik fontos tanáraként említett szakember, akinél Mélykuti Ilona is tanult.
- Klinikai szakpszichológus: olyan szakpszichológus, aki diagnosztikus és terápiás kompetenciával dolgozik pszichés zavarok esetén; a műsorban a coaching határainak kijelölésekor került szóba.
- Pszichiáter: szakorvos, aki mentális zavarok diagnózisával és szükség esetén gyógyszeres kezelésével foglalkozik.
