Az aszály nemcsak kevesebb esőt jelent: a víz útja, a talaj állapota és a tájhasználat együtt dönt arról, mi marad meg a földben.
Az aszályról sokáig hajlamosak voltunk úgy beszélni, mintha kizárólag a csapadékról szólna: esik vagy nem esik. A radiocafé Millásreggeli című műsorában megszólaló Szabó Géza geográfus, a Vízőrző Mozgalom „kondenzmagjának” tagja szerint azonban a történet jóval összetettebb. Nemcsak az számít, mennyi csapadék érkezik, hanem az is, hogy a táj, a talaj és az ember mit kezd vele. És ha így nézzük, az aszály elleni küzdelem nem valami távoli, kizárólag állami feladat, hanem egyszerre helyi, közösségi és országos ügy.
Nem új a baj, csak most már mindenki látja
Június 17-e az ENSZ által is jegyzetten az elsivatagosodás és az aszály elleni küzdelem napja. Szabó Géza emlékeztetett rá: a világnapot már 1994-ben kijelölték, vagyis a probléma korántsem az elmúlt két-három év felismerése. Az viszont új, hogy ma már laikusként is könnyű észrevenni a jeleit. Elég megnézni a Velencei-tó állapotát, vagy azt, hogy a tavaszi nagyárvizekhez, zöldárhoz szokott folyópartok mennyire más képet mutatnak.
A geográfus szerint tévedés lenne az aszályt pusztán időjárási eseményként kezelni. A csapadék mennyisége és eloszlása is változik, de ugyanilyen fontos, hogy a lehulló vízből mennyit tudunk helyben megtartani. Ha a talaj rossz állapotú, ha a növényzet nem segíti a beszivárgást, ha a táj fő funkciója évtizedek óta a gyors vízelvezetés, akkor a víz egyszerűen eltűnik a rendszerből. Vagyis az aszály és a talajdegradáció összefügg.
A kérdés nem az, hogy ki tegyen valamit
A beszélgetés egyik legfontosabb állítása az volt, hogy nincs értelme egymásra várni. Nem lehet azt mondani, hogy majd az állam lép, vagy éppen azt, hogy ezt a civilek úgysem tudják megoldani. Szabó Géza szerint egyszerre kell elindulni egyéni, helyi közösségi, önkormányzati, jogalkotói és állami szinten is.
A Vízőrző Mozgalom ebben a logikában működik: helyi csoportok laza hálózataként, amely egyszerre végez fizikai munkát és szemléletformálást. A cél nem egyszerűen az, hogy néhány ponton megállítsák a vizet, hanem hogy társadalmi nyomás is keletkezzen. Ha egy ügy láthatóvá válik, arra előbb-utóbb a szabályozásnak is reagálnia kell.
Szabó Géza arról is beszélt, hogy a mozgalom egyes helyi csoportjai kezdetben a jogi környezet szürke zónájában kezdtek dolgozni, mert a rendszer sokáig inkább a víz levezetésére, mint a megtartására volt berendezkedve. Mára ugyanakkor több helyen alakult ki együttműködés a vízüggyel, nemzeti parkokkal, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközponttal és más helyi szereplőkkel.
Hol kell kezdeni?
A válasz egyszerű: mert a legtöbb vizet nem ott látjuk, ahol valójában eldől a sorsa. A szakember szerint a felszín alatti vízkészlet sokkal jelentősebb, mint amit tavakban, folyókban vagy csatornákban szemmel követni tudunk. Ezért a vízmegtartás elsődleges terepe nem feltétlenül a nagy nyílt vízfelület, hanem a táj apró szerkezete.
A beszélgetésben elhangzott példa szerint sok, ma patakként emlegetett meder valójában mesterségesen kimélyített és kiegyenesített vízelvezető árok. Ha ezekbe a szakaszokba úgynevezett fenékküszöb-emelésekkel, egyszerű földmunkával „dugókat” építenek, akkor a víz nem rohan le azonnal, hanem feljebb is megtámasztja a rendszert. Ennek hatása nemcsak ott jelentkezik, ahol a beavatkozás történt, hanem a teljes vízgyűjtő felsőbb részein is.
Ez a gondolat elsőre talán túl egyszerűnek tűnik. Szabó Géza is használt egy beszédes hasonlatot: ha egy lyukas rendszeren csak néhány rést tömünk be, attól még nem lesz tökéletes az egész, de az irány ettől még helyes. A vízvisszatartás szerinte pontosan ilyen.
Miért halad lassan, ha vannak működő ötletek?
A legkényelmetlenebb kérdésre is érkezett válasz: azért, mert
a megszokás nagyon erős.
Ha egy árokban ötven éve lefelé folyik a víz, sokan azt gondolják, az úgy van rendjén. A szakember szerint az edukáció kulcskérdés, mert a vízről alkotott esztétikai képünk is félrevihet.
Szeretjük a „szép”, tiszta, csörgedező patakot, pedig egy vízfolyásnak nem az az egyetlen feladata, hogy mindig látványosan folyjon. Száraz időszakban a növényzettel benőtt meder sokszor hasznosabb: lassítja a lefolyást, árnyékol, csökkenti a felmelegedést, és segít bent tartani a nedvességet a tájban.
Ez a szemlélet ütközik azzal a gyakorlattal is, amely továbbra is elsősorban csatornatisztításban és öntözésben gondolkodik. Szabó Géza ezzel nem ért egyet: szerinte az öntözés önmagában kontraproduktív lehet, ha közben a táj továbbra is elveszíti a saját vízét. Külön is kiemelte, hogy Magyarországon mintegy 40 ezer kilométernyi vízelvezető csatorna működik, és ezek nagy részének kikotrása nem több vizet, hanem kevesebbet hagy a tájban.
A gazdának is megérheti
Az aszály elleni fellépés mindig beleütközik ugyanabba a dilemmába: ki vállalja a rövid távú veszteséget a hosszabb távú közérdekért. A beszélgetésben szóba került a Vizet a tájba! program is, amelyben a földtulajdonosok önkéntesen ajánlhatnak fel területeket vízvisszatartásra.
Szabó Géza szerint a gyakorlati tapasztalatok nem feltétlenül a veszteséget igazolják. Említett olyan példákat, amikor a részben elárasztott gabonaföldön később szemmel láthatóan jobb lett a termés, illetve olyan gyepterületet is, ahol ugyan egy részt nem tudtak lekaszálni, összességében mégis több lett a széna. A logika érthető: a víz nemcsak azon a konkrét táblán hasznosulhat, ahol megáll, hanem
tágabb környezetében is javítja a feltételeket.
Ebből következik egy másik fontos dolog is: ha a vízvisszatartás közszolgáltatás, akkor ellenszolgáltatásnak is járnia kellene érte. A geográfus szerint ahogy a művelt föld után területalapú támogatás jár, úgy annak is értéke van, ha valaki vizet tart a területén, és ezzel a tágabb közösség érdekeit szolgálja.
Mit tehet, csak egy kert vagy panel lakója?
A beszélgetés egyik erénye, hogy nem állt meg a nagypolitikai vagy agrárszakmai szinten. Szóba került az is, mit tehet az, aki egy budapesti panel hetedik emeletén él, vagy akinek csak egy kisebb kert áll rendelkezésére.
Szabó Géza szerint az első válasz a részvétel: a Vízőrző Mozgalom rendszeresen szervez akciókat, amelyekhez adománnyal vagy személyes munkával is csatlakozni lehet. A második a hétköznapi szemléletváltás. Egy kertben ez jelentheti az esőkert kialakítását, a tetőről lefolyó csapadékvíz gyűjtését, vagy azt, hogy nem steril, túlburkolt, műgyepes udvart hozunk létre, hanem árnyékot adó, vizet jobban megtartó növényzettel dolgozunk.
Ez nem csak a vízről szól. Az ilyen kertek a városi hősziget-hatást is mérsékelhetik, vagyis a nyári forróság érzetére is hatnak. És bár ezek valóban mikroszintű beavatkozások, sok kicsi együtt már nem elhanyagolható.
Több víz, több szúnyog?
A vízvisszatartás egyik leggyakoribb lakossági ellenérve a szúnyogkérdés. Szabó Géza nem kerülte meg a választ: igen, több víz mellett lehet több szúnyog is. De szerinte itt is rendszerben kell gondolkodni.
Ha működő vizes élőhely jön létre, annak megjelennek a természetes szabályozói is: békák, szitakötők, más vízi élőlények. A beszélgetés alapján éppen a beállt, egészséges vizes rendszerek képesek kordában tartani a szúnyogokat. Ezzel szemben sok, a lakosság számára igazán zavaró inváziós szúnyogfaj inkább a városi környezet elhanyagolt, pangó vizeiben jelenik meg: például ereszekben, gumiabroncsokban, kisebb mesterséges vízgyűjtőkben.
Vannak már látható eredmények
A vízvisszatartás nem csak elméletként hangzott el a beszélgetésben. Szabó Géza konkrét példát is mondott: a Gerje–Perje-síkon idén körülbelül 30 centiméterrel volt alacsonyabb a talajvízszint, miközben a szomszédos Hajta-vidéken, ahol nem történtek hasonló beavatkozások, mintegy 120 centiméteres mínuszt mértek. Ez nagyjából 80–90 centiméteres különbséget jelent.
Csodát persze ez sem tesz. Egy aszályos időszakot nem lehet néhány helyi beavatkozással eltüntetni. De a különbség mégis elég nagy ahhoz, hogy komolyan vegyük:
ahol tesznek a víz helyben tartásáért, ott több is marad belőle.
A legfontosabb talán éppen ez. Az aszály ellen nem egyetlen nagy, látványos megoldás létezik, hanem sok kisebb, egymásra épülő döntés. Ezek közül több nem is a jövő technológiája, hanem annak újragondolása, hogyan bánunk azzal a vízzel, ami már megérkezett hozzánk.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Vízőrző Mozgalom: civil kezdeményezések laza hálózata, amely a kisléptékű, közösségi vízmegtartással és szemléletformálással foglalkozik.
- „Kondenzmag”: a Vízőrző Mozgalmon belüli koordináló mag, amely a helyi csoportok szakmai összehangolását segíti.
- Vizet a tájba!: hivatalos vízügyi program, amelyben földtulajdonosok és gazdálkodók önkéntesen ajánlhatnak fel területeket vízvisszatartásra vagy időszakos elárasztásra.
- Fenékküszöb-emelés: olyan beavatkozás vízfolyásokban vagy árkokban, amely megemeli a meder alját, ezzel lassítja a lefolyást és segíti a víz helyben tartását.
- HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont: magyar kutatóintézet, amely ökológiai és vízi ökológiai kutatásokkal is foglalkozik.
