A Pontjókor!-ban lányai idézték fel Orbán Ottó emlékét a magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjának születési évfordulóján.
Orbán Ottó, a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője, műfordítója és esszéistája ma lenne 90 éves. A radiocafé Pontjókor! című műsorában két lánya, Orbán Katalin és Orbán Eszter mesélt édesapjukról: a közös reggelekről és sétákról, a Parkinson-kórral vívott küzdelemről, a teásdobozokról és arról az örökségről, amit a humor, az irónia és a morális tartás jelent számukra.
Kevés idő, de intenzív kapcsolat
Orbán Ottó 2002-ben hunyt el, így lányai már 24 éve nélküle élnek. Fehér Mariann műsorvezető felvetésére, hogy viszonylag kevés idejük volt együtt, mindkét lány hasonlóan válaszolt: a rövidség érzése nem volt jellemző erre a kapcsolatra.
„Az az idő, ha úgy vesszük, nekem nem tűnt rövidnek. Nagyon tartalmas volt, nagyon erős” – fogalmazott Orbán Eszter. Hozzátette: apja utolsó éveiben egyre romló egészségi állapotban volt, és visszatekintve már azt is önzőségnek érezné, ha akkor azt kívánja, hogy apja még tovább éljen egyre méltánytalanabb körülmények között.
Játék, reggeli, séták – a gyerekkor emlékei
A közös játékok és az apa humora az, ami Orbán Katalinnak elsőként eszébe jut gyerekkorából. Az általános iskolai reggelik különösen meghatározóak maradtak a számára. Orbán Eszter az óvodás-kisiskolás sétákra emlékszik: apja ilyenkor eljött érte, és közben hosszan elbeszélgettek.
Ugyanakkor volt egy határvonal: a költőt a dolgozószobában nem volt szabad zavarni, amikor éppen alkotott. „Voltak ilyen szent időszakok” – mondta Eszter –, de azon kívül sok időt töltöttek együtt.
Azt, hogy apjuknak mekkora az irodalmi jelentősége, gyerekként egyikük sem érzékelte élesen. Katalin felidézte, hogy az Irodalmi Alap nyaraltatásain a gyerektársadalomban Orbán Ottó neve közel sem volt olyan ismert, mint például Lázár Erviné.
Írók, művészek, egész éjszakás beszélgetések
A szülők ifjúkorában Jancsó Miklós körül szerveződött egy baráti kör, ahol munka után szinte minden este összegyűltek. „Nem az történt, hogy mindenki hazaszaladt a saját kis kuckójába” – mondta Katalin. Eszter hozzátette, hogy ebben valószínűleg az is szerepet játszott, amit a korábbi kávéházi kultúra is mutatott: az otthonoknál kényelmesebbek voltak a közös terek.
Orbán Ottónak hosszú alkotói barátságai is voltak: András László Lorca-fordítóval szinte minden versét megbeszélte, egy másik időszakban Kornis Mihállyal dolgozta át rendszeresen a szövegeit.
A szellemi pezsgés konkrét tárgyi emléke is fennmaradt: az édesanya két egyforma fekete garbót kötött kézzel – az egyiket Jancsó Miklósnak, a másikat Orbán Ottónak. Eszter elmondta, hogy az egyiket sokat viselte kamaszkorában.
A Parkinson-kór és az írás mint kapaszkodó
Orbán Eszter hatéves volt, amikor apja betegsége először jelentkezett. Orbán Ottó akkor 44 éves volt, és egy korai, ritka Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála – bár a biztos diagnózis felállítása tíz évet vett igénybe. A betegség lassan, de visszafordíthatatlanul szűkítette az életterét: előbb az autóvezetés, majd az önálló közlekedés, végül a színház- és koncertlátogatás is elmaradt.
Egy ponton agyi pacemaker-műtétre is sor került, amely átmenetileg javított az életminőségén. Erről maga Orbán Ottó is írt – jellemzően ironikusan: attól tartott, nehogy a sebészek véletlenül megtalálják az agyában a „Szabolcska-pontot”, és jobb lesz ugyan az állapota, de nem tud többé verset írni.
A szellemi képességeit a betegség nem érintette, csupán az alkotás módját alakította át. Egyre rövidebb verseket írt, olyanokat, amelyeket fejben meg tudott fogalmazni, majd egy jobb pillanatban gyorsan le tudott jegyezni.
Orbán Katalin szerint a betegség paradox módon Orbán Ottót még nagyobb költővé tette: „Ez volt az a második időszak, ami őt igazából ilyen nagy költővé tette. Ahogy ő ezt meg tudta írni, biztos, hogy rengeteget segített abban, hogy elviselje azokat a nehézségeket.”
Ezermester, teagyűjtő, India-utazó
A lányok számos konkrét, hétköznapi vonásán keresztül is felidézték apjukat. Ezermester volt: íróasztalának kellékállványait saját maga barkácsolta, a lakás apróbb javításait maga végezte – egészen addig, amíg a betgség el nem vette tőle a finommozgást. A szerszámkészlete az édesanyánál mindmáig megvan: sem ő, sem a lányok nem tudtak megválni tőle.
Kétszer járt Indiában, és tapasztalataiból könyv is született – jegyzetek nélkül, a hazatérés után szinte együltő helyében írva. Katalin szerint az India-könyv egy „felháborító szemtelenség” abban az értelemben, hogy egyetlen rövid útból valaki egész kötetet ír – de olyan intenzitással élte meg az élményeket, hogy a jeleneteket másfél hónappal később is szóról szóra le tudta írni.
India-szeretetéből eredhetett a teagyűjtés szenvedélye is: külföldi utakról mindig hozott ritka teákat, és a reggeli teaszertartás a nap egyik fontos rituáléja lett. Eszter szerint ezek a szép fémdobozokban érkező teák nem csupán italok voltak, hanem „egy nagyobb világnak a kis hírnökei”.
Milyen lett volna 90 évesen?
A műsorvezető arra kérte a lányokat, képzeljék el, milyen lenne most az apjuk – minden betegségtől és nehézségtől mentesen. Eszter Orbán Ottó egy verssorát idézte: „egy öregember ül a helyemen” – és egy jó humorú, ironikus, a közéletet és a kultúrát élénk figyelemmel kísérő embert látott maga előtt.
Katalin szerint apjuk alapvetően optimista ember volt, és a kor minden sötétsége ellenére is volt benne valami, ami a nyitottá tette a jövőre. „Borzasztóan érdekelné minden, ami történik” – mondta.
Az örökség: humor, nyitottság, morális tartás
Mindkét lánya hasonló választ adott arra a kérdésre, hogy mi az, amit apjuktól örököltek. Katalin a humort és az alapvető nyitottságot emelte ki. Eszter – némi öniróniával – az indiai konyha szeretetét is hozzátette, majd mégis visszatért a lényegre: a humor és az irónia, ami a nehézségek közepette is mutat valamilyen kiutat, és egy olyan morális tartás, amely nem moralizál, de szigorú elvárásokat támaszt.
Katalin hozzátette, hogy apjuk soha nem volt forradalmár lelkületű, inkább az egységet kereste: keresztény anya és zsidó apa gyermekeként egész életében azt képviselte, hogy a két oldal közötti kettősség összeegyeztethető, és a kultúrában sem szükséges egymás ellenében megjelennie a különböző hagyományoknak.
A radiocafé május 20-ai műsorai közben egész nap Orbán Ottó-verseket sugároz a Radnóti Miklós Színház művészeinek előadásában.
Ki kicsoda, mi micsoda?
- Orbán Ottó (1936–2002): Költő, műfordító és esszéista, a 20. századi magyar irodalom egyik meghatározó alakja, dolgozott a Kortárs és az Élet és Irodalom szerkesztőségében is.
- Orbán Katalin: Orbán Ottó lánya, az ELTE Média Tanszékének oktatója. Kutatási területe a vizuális kultúra és a képregény.
- Orbán Eszter: Orbán Ottó lánya, dramaturg. Jelenleg Németországban dolgozik egy színházi társulatnál.
- Jancsó Miklós: Híres magyar filmrendező, aki köré az 1950-60-as évek fordulóján szellemi-baráti kör szerveződött.
- András László: Irodalmár és műfordító, Federico García Lorca műveinek neves magyar tolmácsolója.
- Kornis Mihály: Magyar író, drámaíró.
- Parkinson-kór: Progresszív, gyógyíthatatlan idegrendszeri betegség, amely elsősorban a mozgáskoordinációt érinti.
- Agyi pacemaker (mély agyi stimuláció): Sebészeti eljárás, amelynek során elektródákat ültetnek az agyba, hogy elektromos impulzusokkal enyhítsék a Parkinson-kór tüneteit.
- Radnóti Miklós Színház: Budapesti színház, amelynek társulata a radiocafé Orbán Ottó-emléknapján a költő verseit adta elő.
